Edmund Kean, a nőcsábász Shakespeare-színész, aki majdnem meghalt a színpadon

A vándorszínész Ann Carey és egy Edmund Kean nevű építészsegéd törvénytelen gyermekeként jött a világra Westminsterben, a források szerint 1789. március 17-én vagy 1787. november 4-én. Anyai nagyapja Henry Carey drámaíró, zeneszerző volt, aki a legenda szerint először énekelte nyilvánosan a brit himnuszt a ma elfogadott szövegével. Apja 22 évesen öngyilkos lett, anyja nyomtalanul eltűnt, nevelését ezután nagybátyja, a pantomimos és hasbeszélő Moses Kean és szeretője, egy Charlotte Tidswell nevű becsvágyó színésznő vállalta el. Tidswell mindenáron színészt akart faragni belőle, s Cupidóként már négyévesen színpadra állította egy balettben.

Az akaratos és fékezhetetlen Keant nem lehetett fegyelmezni, az iskolából rendszeresen elcsavargott, végül 15 évesen egy kenti társulathoz csatlakozott. Itt játszott komédiát és tragédiát, operát és pantomimot, sőt még cirkuszi előadásokban is szerepelt, majd egy belfasti színház tagja lett. Próbálkozott Londonban, Kentben – ahonnan azért kellett menekülnie, mert elcsábította egy tisztviselő feleségét –, majd Glousterben, de az áhított siker elkerülte. 1808-ban elvette Mary Chambers nevű kolléganőjét. A viharos házasságból két gyermek született, az egyik korán meghalt, a másik, Charles Kean maga is híres színész lett. A közel tíz évig tartó küszködés alatt boldogtalanságánál csak szegénysége volt nagyobb, csalódottságát italba fojtotta.

Élete 1814-ben vett kedvező fordulatot, amikor a londoni Drury Lane színházban megkapta A velencei kalmár főszerepét. Az uralkodó stílus reprezentánsa, az impozáns megjelenésű John Philip Kemble legtöbbször állva, némiképp mesterkélt módon szavalva alakította a tragikus Shakespeare-szerepeket. Az alacsony, rendkívül kifejező szemű, erős, de éles és parancsoló hangú Kean felismerte: csak úgy lehet vetélytársa, ha gyökeresen eltérő felfogásban alakítja Shylockot. A zsidó uzsorást nem komikus figuraként, hanem aljas és gonosz, henteskéssel felfegyverkezett szörnyetegként mutatta be, a szokásos nevetséges vörös szakáll és paróka helyett fekete szakállt viselve. A közönség először megdöbbent, aztán ovációba kezdett. Kean alakításából szenzáció lett.

Hamarosan eljátszotta a Shakespeare-drámák valamennyi tragikus és intrikus szerepét. Volt Macbeth, III. Richárd és Jago, Hamlet és Othello is. A szerepek megformálásában saját erőteljes és féktelen személyiségére támaszkodott, hangja és arckifejezése szinte pillanatról pillanatra változott, de sosem rögtönzött, alakításait a legkisebb részletekig kidolgozta. A korabeli tudósítások szerint velencei mórként annyi hangszínváltást, szünetet, gyorsítást és lassítást alkalmazott, hangja úgy erősödött és halkult el fokozatosan, hogy azt akár kottázni is lehetett volna. Alkata ugyanakkor behatárolta lehetőségeit, komikus vagy drámai szerepekben rendre megbukott. Rómeóként egyenesen nevetségesnek bizonyult.

Híre Amerikába is eljutott, ahol 1820-ban mutatkozott be a III. Richárddal. Több nagyvárosban is fellépett, Bostonban – mivel megítélése szerint nem kelt el elég jegy –, nem volt hajlandó az előadást befejezni. Második amerikai turnéján, 1826-ban már jóval kisebb sikert aratott, de Québecben a huron indiánok tiszteletbeli törzsfőnökké választották, és az Alanienouidet (a szélben örvénylő hópihe) nevet adták neki.

Jóllehet színészként a legnagyobbak közé emelkedett, és hatalmas összegeket keresett, öntörvényű ember lévén a színpadon kívül nem örvendett közszeretetnek.

Túlzott önimádata, a sikerei ellenére megmaradt bizonytalansága és sebezhetősége számos konfliktushoz vezetett. Féltékeny volt potenciális vetélytársaira, nem tudta feledni a vélt vagy valós sérelmeket, durva viselkedése miatt egyre többször okozott botrányt. Alkoholizmusa egyre jobban elhatalmasodott rajta, művészi képességei szemmel láthatóan hanyatlottak. 1825-ben elcsábította egy londoni városatya feleségét, aki beperelte, és a bíróság 800 font pénzbüntetésre ítélte. Felesége ezután elhagyta, a közönség a következő fellépésén kifütyülte. Kean egy időre vidéki birtokára vonult vissza, ahol összebarátkozott a helyiekkel, sokszor még tűzijátékot is rendezett számukra.

A kimerült és beteg Kean utoljára 1833. március 25-én a Covent Gardenben lépett színpadra Othellóként, a darabban Charles fia alakította Jagót. Az elgyötört Kean a színpadon esett össze, elcsukló hangon ezt kiáltva: „Istenem, meghalok! Beszélj tovább, Charles!” A halál néhány héttel később, május 15-én – alig 44 évesen – London környéki házában érte, fiára vagyont nem, csak nevét hagyta.

Kortársai minden idők legnagyobb Shakespeare-színészének tartották.

A költő Coleridge azt mondta róla: „Őt látni a színpadon olyan volt, mint Shakespeare-t olvasni villámfénynél”. Élete ihlette 1836-ban Alexandre Dumas, majd 1953-ban Jean-Paul Sartre Kean, a színész című darabját. Utóbbi párizsi ősbemutatóján a díszletet az Oscar-díjas Trauner Sándor tervezte. A darabnak 1956-ban nagysikerű filmváltozata is született Kean, a zseni címmel, Vittorio Gassmannal a főszerepben. A dráma címszerepében francia színpadon Jean-Paul Belmondo, itthon Haumann Péter aratott hatalmas sikert. A két színmű alapján készült musicalt 1961-ben mutatták be a Broadway-n, a legendás Shakespeare-színészt 1978-ban Sir Anthony Hopkins, 1983-ban Sir Ben Kingsley alakította brit tévéfilmekben.

A képen Edmund Kean Hamlet szerepében. Fotó forrása: Roger-Viollet via AFP