Az igazán hithű black metálosok számára már rég túl kommersz zenekar, a Satyricon érdekes jelenség: ugyan a stúdióban és "papíron" mindössze kéttagú az együttes - a dobokon a színtér egyik leggyorsabb dobosa, Frost játszik, a dalszerző, énekes és a gitárok kezelője pedig Satyr -, azért rendszeresen turnéznak, négy zenésszel kiegészülve. Az meg, hogy mit tudnak visszaadni a lemezek anyagából, nyilván estéről estére változik. A szigetes fellépésé alighanem egy rosszabb este volt.
Amúgy sem volt túlzottan szerencsés a csillagok állása: nem elég, hogy a Satyricon láthatólag 2002-ben eljutott önnön határaiig - az akkori, lényegében tökéletes Volcanót egy viszonylag gyenge és egy borzasztó gyenge, ráadásul cseppet sem eredeti lemez követte -, de még ahhoz is túlontúl nagy optimizmusra volt szükség, hogy azt reméljük, a koncert majd eltér bármiben is a papírformától. Aztán ott van még az örök probléma, a Sziget sátrainak általában gyatra hangzása is - és a fenti balsejtelmekből minden be is jött, megspékelve néhány további kellemetlen tényezővel.
Szigetes mértékben mérve nem volt nagyon rossz a hangosítás - ám ahhoz közel sem volt elég jó, hogy a meglehetősen összetett zene finomságait (hol Frostnak a gitárokkal egyenértékű játékát, hol a szintetizátor atmoszférateremtő erejét) is kiemelje; márpedig a Satyricon legfőbb erőssége épp ezekben rejlik. De Frostot nemhogy hallani nem lehetett eléggé, de még látni sem - a folyamatos (és felesleges) füst miatt legfeljebb dobfelszerelése látszott, ami amúgy sem szimpatikus, de minthogy ő teszi ki a "valódi" zenekar felét, még rosszabb volt a helyzet. A zenekar másik fele, az énekes meg - túl azon a jó szívvel nehezen kritizálható tényen, hogy rövidre vágott hajjal minimum furcsán néz ki - néha hadilábon állt a maga szerezte dallamokkal; az olyan, saját magával felelgetős sorokban, mint a With Ravenous Hunger "You can't stab me, or even touch me"-je, meglehetősen nehezére esett a hangszínváltás. A koncerteken pedig igen kiábrándító, amikor valamiről kiderül, hogy kizárólag a steril stúdiókörülmények között működik.
És ahogy várni lehetett, úgy a 13 eljátszott számból 9 valóban a két utolsó, legkevésbé sikerült lemezről származott, ráadásul ezeken kívül csak a Volcanóról és a kötelező Nemesis Divináról hangzott el még két-két tétel. Meglepetésnek nyoma sem volt, olyasmiről, hogy a hátborzongató hangulatú, abszolút magával ragadó, negyedórás Black Lavát eljátsszák, álmodni sem lehetett - már csak azért sem, mert a közönségre kifejtett erős hatás amúgy is hiánycikk volt a koncerten. Pedig a végén kiderült, hogy nem lehetetlenben reménykedtünk: a ráadásban a Fuel For Hatredben végre megvolt az az elemi erő, amire mindvégig szükség lett volna.
Ez a koncert így ugyan nem volt unalmas - de az halálbiztos, hogy túlontúl izgalmas sem. Nem volt hakni - de biztos, hogy életre szóló élmény sem.
