1872 óta gyarapszik az a gyűjtemény, amelyre alapozva 1968-ban, az Országos Műemlékvédelmi Felügyelethez tartozóan létrejött a Magyar Építészeti Múzeum. Az intézménynek azonban eleddig nem volt állandó kiállítóhelye. A Walter Rózsi-villa megnyitása nem csupán azért különleges, mert itt lel otthonra a mai formájában 2017-ben létrehozott Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (MÉM MDK), hanem azért is, mert

Magyarországon mostanáig nem volt olyan nyilvánosan látogatható épület, amely reprezentálta volna a két világháború közötti modernizmus időszakát.

A villa 1936-ban, mintegy fél év alatt, tavasztól őszig épült fel. A megrendelők a kor egyik ünnepelt operaénekese, a színházi lapok mellett a társasági hírekben is gyakran szereplő, olasz operaházakat is meghódító Walter Rózsi – akinek a pályáját egy érintőképernyőn nyomkodva extenzíven megismerhetjük – és férje, dr. Radó Géza textilkereskedő, a Latin–Magyar Bank vezérigazgatója, a Textil című szaklap kiadója és állandó szerzője voltak. 1924-ben házasodtak össze, hatéves kislányukkal, Radó–Walter Marikával költöztek ide. A villát 1949-ben államosították, a család pedig a gellérthegyi Szüret utcába költözött. Ezt követően az épület jelentős funkcióváltáson és ennek következményeként átépítésen ment keresztül: mintegy hat évtizedig a Belügyminisztérium kórházához tartozott gyerekorvosi rendelőként. Felújítása és kiállítóhellyé alakítása a Magyar Művészeti Akadémia finanszírozásában 2020 és 2022 között, Kokas László építész tervei alapján valósult meg.

Végeztek falkutatásokat is az épületen, ennek köszönhetően nemcsak az eredeti festések és falazások nyomaira, hanem az átalakítások részleteire is fény derült. Innen tudjuk többek között azt, hogy a falak eredetileg tojáshéj színűek és halványsárgák voltak, a csempék pedig – amit láthatunk az egykori fürdőszobában – türkizzöldek.

Az épület tervezői Fischer József és Pécsi Eszter voltak.

Egy Szépvölgyi úti házuk győzte meg a modernizmusért különösebben nem rajongó Walter Rózsit és Radó Gézát arról, hogy e stílusban építsék fel új otthonukat.

Fischer József építész legfontosabb építészeti munkáinál felesége, Pécsi Eszter, az első magyar mérnöknő volt a statikus. A berlini műszaki főiskolán kezdte tanulmányait, majd amikor Magyarországon is lehetővé vált, hogy nők mérnöki végzettséget szerezzenek, hazajött. Diplomáját 1920. március 8-án, a nemzetközi nőnapon vette át a Műegyetemen, és az egyik legsokoldalúbb és legkeresettebb statikussá vált. (Szakmai portréját az Építészfórum rajzolta meg igen részletesen.) Fischer és Pécsi 1922-ben házasodtak össze, mindketten komoly szerepet játszottak a CIAM (Congres Internationaux d’Architecture Moderne – Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa), azaz a modern építészet nemzetközi szervezete magyar csoportjának munkájában, számtalan fontos épületet jegyeznek közösen.

Alapvetően szabad kezet kaptak megrendelőktől, de azt figyelembe kellett venniük, hogy az építőanyagok egy része már megvolt.

A kétszintes épület tökéletesen illett a Radó–Walter házaspár életstílusához.

A földszintre kerültek a kiszolgálóterek, köztük a konyha, ahonnan étellift vitte az emeletekre az ételeket. Itt volt a szakácsnő és a gondok lakása, illetve a garázs, amit erre a funkcióra nem használtak, ugyanis nem volt autójuk. Az emeletekre két lépcső, a reprezentatív főlépcső – ennek a faanyagát mintegy 80 százalékban sikerült megmenteni – és a háromtagú személyzet által használt csigalépcső vitt fel.

Az első emelet a nyilvánosság tereként funkcionált: a házigazdák a társalgóban, a szalonban, az ebédlőben, a télikertben fogadták a vendégeket. Ezen a szinten tágas a tér, hatalmas ablakokon áramlik be a fény, a harmonikaajtók pedig lehetővé tették a flexibilis térkialakítást. Ezeket az eredeti formájukban építették vissza, csakúgy, mint a színben az eredetiknek megfelelő nyílászárókat és külső burkolatokat.

A második emeletre kerültek a család privát terei: a reggeliző, a terasszal rendelkező háló-, dolgozó-, valamint gyerekszoba, két gardrób és két fürdőszoba. Valószínűleg sokak számára tűnnek kicsinek a szobák, de a visszafogottság, a célszerűség a modernizmus fontos ismérvei.

És ha már méretek. Ebben a korszakban számos új pedagógiai elmélet jelent meg, ezek középpontjában pedig a gyermek állt. A játékot a tanulási folyamat részének tekintették, és fontosnak tartották, hogy a világot – s benne a használati tárgyakat is – a gyermeki léptékhez kell adaptálni. Nem véletlen tehát, hogy a villa egyik fürdőszobáját kifejezetten Marikára alakították.

Bár a Walter–Radó házaspár villája a modernizmus jegyében épült, és a nem sokkal később Kozma Józseftől megvásárolt Lupa-szigeti nyaralójuk is ezt a stílust képviselte, sőt a falakon látható, a Dél-Amerikában élő leszármazottaktól származó fotók tanúsága szerint a szobákat letisztult formájú lámpák világították, a berendezést mégis a régi lakásból áthozott neobarokk bútorokkal oldották meg. Ez

az eklektika egyáltalán nem volt ritka akkoriban, sőt fordítva is működött, tehát egy hajlított csővázas asztalra kétely nélkül rátették a csipketerítőt.

A célszerűség mentén kialakított otthon, a gépesített háztartás és a modern dizájn megszületését is erre a korszakra tehetjük. Az építészek holisztikusan szemlélték a világot, ebbe pedig az is beletartozott, hogy bútorokat, például többfunkciós munkaállomásokat terveztek, amelyekben egyszerre tárolhatták a tervrajzokat, az ágyneműt, de még az étkészletnek is volt hely.

Ekkoriban került előtérbe az egészség, ami azt is jelentette, hogy a modern lakóépületek – lakóinak társadalmi osztályától függetlenül – a higiéniára is hangsúlyt fektettek, összkomfortosak és jól átszellőztethetők voltak.

Szintén az egészséges életmód magyarázza a lapostető kialakítását, ahol levegőztek, napoztak a ház lakói. Érdekesség, hogy a szomszéd bérház mintegy fél évvel a villa átadása után készült el, a tervezésnél ezt Fischer figyelembe vette, és blokkolta a belátást.

A tetőteraszt, csakúgy, mint

a ház legtöbb részletét, korabeli fotók alapján rekonstruálták.

Ezekből jó néhány látható a falakon, melléjük tervrajzok – például Fischer József és Pécsi Eszter munkái –, korabeli belsőépítészek lakásbelsői kerültek illusztrációképp.

A Bajza utca 10. szám alatti Walter Rózsi-villa állandó földszinti tárlata – ami tulajdonképp egy idővonal néhány csomóponti eseménnyel – a ház mikrokörnyezetének, a Városligeti fasornak a változását mutatja be. A Színtér és lakótérModern lakóházak Magyarországon 1928–1945 sem a lakókra fókuszál, hanem tágabb kontextusba helyezi a villát úgy, hogy a kiállítás tematikus egységei reflektálnak az egyes szobák egykori funkcióira, ám az épület elsősorban inspirációs forrásként szolgált a kurátorok, Ritoók Pál főmuzeológus, valamint Magyaróvári Fanni Izabella és Sebestyén Ágnes Anna számára.

Az időszakos, 2023 májusáig látogatható tárlat – amely a MÉM MDK Múzeumi Osztályának rendkívül gazdag, két világháború közötti anyagára épít – bemutatja a korszak építészetének jellegzetességeit, azokat az alapfogalmakat, amik mentén az építészek a modernista lakóházakat tervezték. Az életérzést egy-egy kiállított használati tárggyal, világítótestekkel, zeneszekrénnyel, gyerekszoba- és óvodabútorral, játékokkal, sőt a részletekre ügyelve: a Radó–Walter Marika könyvespolcát megörökítő fotót aprólékosan tanulmányozva összeállított minikönyvtárral idézik meg.

Igazi különlegesség az a csővázas asztal és szék, amelyet Breuer Marcell tervezett és használt az idő alatt, amíg a végleges hazatérést fontolgatva Budapesten élt, és Fischer Józseffel, illetve Molnár Farkassal dolgozott együtt. S hogy mennyire strapabírók ezek a bútorok, az is mutatja, hogy a Breuer-utódok, akiktől egy évre, a kiállítás idejére kölcsönbe a Városligetbe kerültek, manapság is használják őket.

Az időszakos kiállítás informatív, felkelti az érdeklődést, és további nyomozásra sarkallja a látogatót. Akik részt vennének egy virtuális időutazáson, és szeretnék megismeri a villa egykori lakóinak életét, illetve a kiállítóhely létrejöttének történetét, ajánljuk a Villanapló fellapozását!

Fotó: MMA/Nyirő Simon