Egy ember tragédiája - OSLO, AUGUSZTUS

Az Oslo, augusztus olyan, mint egy modernkori Faust vagy Az ember tragédiája: főszereplője, a hajdani heroinista Anders a rehabilitációs intézetből egy napra eltávozva sorra végigmegy az élet mindazon lehetőségein, amelyek számára lehetséges életutak lehetnének, hogy mindebből leszűrje a tanulságot jövőjére, életére vonatkozóan. Régi jó barátjánál a ?normális?, családos élet nyújtotta kilátásokat veszi sorra, aztán felméri, hogy mit várhat saját, tőle elhidegült családjától, mit a munkaerőpiactól, hogy lehet-e folytatni a parti-centrikus életet, a csajozást, és van-e bármi esélye a szerelemre. Hiába, ezekből az életutakból mind hiányzik valami, valami nagy: az egésznek a lényege. ?Harmincnégy éves vagyok, és nincs semmim? ? mondja Anders, és tudja, hogy nem lehet nulláról újrakezdeni, mert egyszerűen hazugság lenne azt mondani, hogy ?nullánál? tart. Hiszen ott van mögötte az a harmincnégy év, aminek a jövőt kellett volna megalapoznia, de enélkül múlt el ? így jövő sincs. Tiszta, logikus és dermesztő gondolatmenet.

Ez a rideg tisztánlátás az, ami különlegessé teszi Anders karakterét, és ami egyúttal megpecsételi a sorsát. Tisztában van azzal, hogy milyennek látja őt mindenki ? felelőtlennek, seggfejnek, veszélyesnek ?, és pontosan tudja, hogy igazuk van, mert élete nagyobb részét valóban így élte le. Ugyanakkor nem próbálja meg a múlt miatt esendőnek beállítani önmagát, nem mentegetőzik, csak elfogadja a jogosnak érzett ítéletet. Nincs semmi, amiben megkapaszkodhatna: ez a film egy olyan emberről szól, aki végérvényesen tönkretette az életét ? a kifejezés minden emelkedettség vagy túlzás nélkül, a maga kegyetlenül száraz valójában igaz.

Joachim Trier pedig úgy ábrázolja ezt a kálvária-történetet, hogy az egyáltalán ne metaforikus vagy szimbolikus legyen: minden találkozás, minden esemény hiteles, semmi sem erőltetett. Dramaturgiailag szinte minden perc fontos, így pedig nem érezni, hogy Andersnek egyik (csúcs)pontból a másikba, majd onnan megint a másikba kellene eljutni. Ráadásul hiteles, jól megírt minden párbeszéd és monológ (hiába beszélnek voltaképpen az élet értelméről), és a cselekvések, érzelmi reakciók is mind helyénvalóak és érthetőek ? a hitelesség sehol nem bicsaklik meg. Nincsenek még különös események sem: ebben az életben nincsenek mérföldkövek, váratlan változások ? ebben az életben nincs semmi. Mint a remek atmoszférát teremtő képekben: a kora hajnali, elhagyatott oslói városképek maradandóak, nyilván nem függetlenül attól, hogy jól tükrözik Anders bensőjét.

Trier mindemellett ?technikailag? is remekül teljesít: a hosszú beszélgetések közben sem unalmasak vizuálisan a képek, s nagyon jól használja a magyarázatok helyett a finom képi utalásokat is, így a film lényegre törőbb, sűrűbb tud lenni. Az Oslo, augusztusban minden a helyén van ? noha arról szól, milyen az, ha semmi nincs a helyén.