A nézőnek eközben kis füzetet osztogatnak, s a színész megkéri, legyünk szívesek a jegyzet első fejezetét négy perc alatt elolvasni, mielőtt ő belefogna élményei elmesélésébe. A lapokon egy homoszexuális kéjgyilkosság-sorozat egy epizódjának hűvös, tárgyszerű elbeszélése, a párbeszédeket is híven beidézve. Kiszabott időnk leteltével bemutatja bábuit: ki melyik szerepet kapja, s kinek milyen hangot fog kölcsönözni.
Ezek után elindul maga az előadás (színház a színházban, hiszen Dennis Cooper novellája alapján a bűnös maga készített bábokkal tart előadást a börtönben, tudós érdeklődőknek): a legvirtuózabb gusztustalanság és a leggusztustalanabb virtuozitás - ahogy tetszik.
Az első nagyobb egységben a bábok bravúros mozgatása mellett az összes szörcsögő-hörgő-fuldokló hangot (tévé-thrillerek megszokott hanganyaga) egy személyben szolgáltatja; valamint a narrátor / bűntárs szövegét: a szexuális kínzások, csonkítások és megalázások hosszú sorával. Ahogy nő, növekszik a szenvedés - már csupa vér, nyál/sperma körötte minden -, úgy válik egyre kínosabbá a nézők számára ez a naturalista előadásmód. Lassan már nem tudhatjuk: a teher alatt megroppanó színész sír, vagy a börtönben ülő, akit játszik.
A rosszullét szélén néhány néző kitántorog abban az intervallumban, amelyet a játszó arra ad nekünk, hogy a kezünkben tartott jegyzet másik fejezetét is elolvassuk. S mikor már azt gondoltuk volna, hogy a rothadó hullák bűze fölött több döbbenetet nem lehet produkálni - nos akkor ott áll még jó néhány, leírva... És még mindig nem annyi, amennyit a színpadról kapunk ezután. Capdevielle vastag dzsekiben, kezében sörrel jön vissza a szünetből, melyet azalatt adott magának, míg mi olvasunk - s innen játékmódot vált. Bábuit mind "kijátszotta", minden aktust leképezett velük az imént: most saját hangja következik. Csak ül velünk szemben, csaknem rezzenéstelenül, s a különböző szereplők hangját mozdulatlan, résnyire merevített szájjal préseli ki, mint egy hasbeszélő. Szakad róla a víz, nyála csorog: az elbeszélő kínjával adekvátan, ugyanakkor a színész fizikai effektusaként is. Ha nem látnánk ezt a bizarr képet, azt gondolnánk: egy az egyben rádiójáték.
Jonathan Capdevielle valóban virtuóz. Cooper darabja végtelenül bizarr, Giséle Vienne rendezése koncentrált és bátor. De mit is akar az előadás? Megmutatni a hidegvérű erőszakot, beleláttatni a kiúttalan fiatalok érzéketlen érzékenységébe, sérülékenységébe, testi-lelki kiszolgáltatottságába? Megmutatni virtuális kapcsolataik sivatagát (minden megölt fiút valamelyik tévés személyiséggel helyettesíti be az egyik tettes), a dermesztő kielégületlenséget? A dokumentumokból, riportokból, valamint játékfilmekből ismert összképhez képest nem mond újat.
Ami itt plusz lehet, az maga a színházi közeg. Az, hogy nem kapcsolhatunk másik csatornára, hogy kéznyújtásnyira tőlünk buzognak e nedvek: egy bestiális - zseniális - bábszínész jóvoltából.
