Hortobágyi Endre művészetének egyik legizgalmasabb aspektusa az ív, ami a hatvanas évek legelején elkezdett formakereső, a lírai absztrakcióhoz közelítő festményektől a kilencvenes években létrehozott gesztusszerű, kalligrafikus művekig vezet.

Az újranyíló Resident Art galériában látható Egy hiányzó láncszem kiállításon két nagyméretű olajkép jeleníti meg azt az utat, amit a festő bejárt a kötöttebb, statikusabb kompozícióktól az érzéki, oldott, lendületes gesztusokból építkező művekig.

Az 1965-ben festett Belső táj tektonikus, mozdulatlannak ható alkotás. A negatív és pozitív formák dialógusa adja meg a kép dinamikáját. A színmezők pontosan körülhatároltak, az ecsetvonások követik a formákat. A vibráló sárgákat, tüzes narancsokat, meleg barnákat és szinte már neonosnak ható árnyalatokat is felvonultató mű igen erős atmoszférát teremt. A természeti látványt elemeire bontó alkotás absztrakt mű, ugyanakkor erősen épít a néző asszociációs képességeire. Platón barlangjától az egyéni tudattalan hajtásain át Csontváry Kosztka Tivadar tájképeiig egészen sok minden felderenghet a képzeletünkben.

A nagy foltokat póklábszerű vonalak kötik össze, amelyek egyrészt megelőlegezik a későbbi munkák kalligrafikus vagy automatikus íráshoz közelítő gesztusait, ugyanakkor a szeszélyesen indázó csíkok szürreális, amőbaszerű lények képzetét is előhívják a befogadóban. Így ez a kép a tudattalan misztikumát, egyfajta terra incognitát mutat fel. A mű nemcsak színeiben, hanem sejtelmessége folytán is sokáig fogva tartja a nézői tekintetet.

Ezzel szemben az 1994-ben festett Nagy alakzat sokkal érzékibb módon hat.

Ennél a kompozíciónál szintén jelen van a pozitív és negatív formák játéka, a sötét és világos színek dialógusa, azonban a kompozíció már sokkal lendületesebb, expresszívebb a három évtizeddel korábban festett képnél. A nagy lendülettel, mégis pontosan kiszámított módon felvitt fekete színfoltok a kínai kalligráfia kötöttségét és a gesztus akciódús jellegét egyaránt magukban hordozzák. Így tulajdonképpen a kompozíció az intuitív festői nyelv elánját és az irányított alkotás precizitását ugyancsak felmutatja.

E két nagy olajfestmény között szereplő kisebb munkák a harmonikus forma keresésének egy-egy fázisát jelentik.

Hortobágyi sok-sok tanulmányt és képvariánst készített, rengeteget kísérletezett, mire eljutott egy adott motívumig. A kész művön bármennyire is gesztusszerűnek és ösztönösnek érezzük az adott formát, az mindig korábban jól megtervezett és begyakorolt mozdulatsor eredménye. Így ezekben a munkákban tulajdonképpen összekapcsolódik az automatikus írás kiszámíthatatlan kaotikussága és a kínai kalligráfia szigorú szabálykövetése.

Bár a teljes életműben ugyanaz a festői szándék érvényesül, a kiállított anyagból is kivehető, hogy a formakísérletekből változatos kompozíciók születtek.

Az egy lendülettel megalkotott vonalszerű struktúrák szigorú, ugyanakkor mégis szürreálisnak ható formává állnak össze, a széles ecsetvonások pedig víz- vagy fényszerű felületeket hoznak létre. A Ritmikus alakzatok tanulmányrajza például egyszerre idézi meg a lombok között átszűrődő fénypászmák légiességét, a vonuló madárraj lendületét, valamint az írott szöveg organikus ritmusát is. 

A képek variabilitását azonban nemcsak az ecsetkezelés adja, hanem a színek játéka is. A befogadóban ugyanis egészen másféle érzetek születnek, ha a fekete gesztusok egy vibráló vörös háttéren vagy egy vízkék felületen jelennek meg. Az asszociációk pedig nem állnak meg a négy elemnél. A nézőben nemcsak tájszerű képzetek jelennek meg, némelyik kompozíció ugyanis úgy hat, mintha ősi civilizációk titkos tudását jelenítenék meg. Egy olvashatatlan jelrendszer, ami ma már csak a látvány szintjén hozzáférhető.

A kiállítás harmadik nagy képe, a Nagy monokróm alakzat I. ugyan már a pálya utolsó szakaszában keletkezett, mégis őrzi annak a hetvenes évek közepétől 1983-is tartó időszak lenyomatát, amikor a kiállítások betiltása, az autodidakta festő státusza, az általa képviselt festészet hivatalos visszautasítása a kirekesztettség érzését erősítették Hortobágyi Endrében. A komor hangulatú kompozíción szürke háttérre kerültek fel a fekete gesztusok. Ezek szinte teljesen beborítják a képmezőt kaotikus, szinte már démoni atmoszférát teremtve ezzel.

A Resident Art galéria kiállítása páratlan, kvalitásos munkákat vonultat fel. Hiánypótló, hiszen Hortobágyi Endrének utoljára a halála évében, 1998-ban volt önálló kiállítása. A tárlat tehát alkalmat ad arra, hogy újra felfedezzük magunknak ezt a csodás és elfeledett életművet. Sőt: megteremti a lehetőségét, hogy ez a sajnálatos módon elfeledett életmű visszatérjen a művészeti kánonba.

Hortobágyi Endre Egy hiányzó láncszem kiállítása a Resident Art galériában június 30-ig látogatható.

Fotó: Lukács Gabi