Csoda kis ékszerdoboz bújik meg az ötödik kerület szívében: ez a Magyar Szecesszió Háza, amely ugyan múzeum is, azonban a Bedő-házként ismert épület építészetileg is jelentős. A szűk utca miatt szinte alig látunk rá, de érdemes átmenni a túloldalra és alaposan szemügyre venni Budapest egyik legszebb lakóházát.

A ház telke 1898-ig Budapest Székesfőváros tulajdonában állt, majd többször gazdát cserélt, végül 1905-ben Bedő Béla és felesége vette meg. Bedő gazdag gyártulajdonos volt, réz- és festékbányái is voltak, budapesti cégében pedig csont- és bőrenyvet állított elő. Nem meglepő tehát, hogy a gyárosnak hét ingatlana volt, köztük ez a Honvéd utcai volt a legkisebb.

A házat Vidor Emil tervezte, aki németországi tanulmányai során került közel a szecesszióhoz, annak azonnal nagy rajongójává vált. Vidor a bérpalota első emeletén alakított ki egy lakást a Bedő család számára, a helyiségeket pedig saját tervezésű bútoraival töltötte meg. A felső szinteken volt Bedő cégének, az Első Pesti Spódium- és Enyvgyár Rt. irodája, valamint a személyzet (többek között a család sofőrje, jogtanácsosa és orvosa!) is itt lakott.

A túloldalról igazán különleges homlokzattal találjuk szembe magunkat: a frontot aszimmetrikus, zárt erkélyek tagolják, amelyek közül néhányat a Zsolnay gyár kerámiavirágai, másokat pedig Müller Dezső kőfaragványai díszítenek. Az ablakok formái is különbözőek, ami kellemes eklektikusságot kölcsönöz az épületnek. A belső udvar felőli, vese formájú ablakok, a Herzl-féle színes ablaküvegek és az épület tetején látható torony koronázzák meg az összhatást. Az épület tetején egy szökőkutas télikertet is kialakítottak, amelyet szintén Vidor Emil tervezett.

A Bedő-ház túlélte Budapest ostromát, azonban az idő vasfoga ezt az épületet sem kímélte: mállott homlokzatú bérpalota volt a szocializmus éveiben. A hatvanas években áttörték a falat, és szögletes ablaksorral tették tönkre az eredeti pávafark-íves, fakeretes, szecessziós portált. Személyzeti öltözőket és ezerfős üzemi étkezdét alakítottak ki ebben a térben. Mivel a belső tér üzemi konyhának túl magas volt, kétszintessé alakították.

Szerencsére jött 2003-ban a Magyar Szecesszió Háza Kft., akik teljeskörűen rekonstruálták az épületet: a régi fotók alapján a portált is sikerült visszaállítaniuk, és ki tudták bontani a régi belső teret. Vad Tivadar építési vállalkozó 2003-ban az önkormányzat pályázatán elnyerte 600 négyzetméteres tér hasznosítási jogát. Itt alakította ki a kiállítást és a kávéházat. A kiállítás 2007-ben nyílt.

Az épületbe lépve egészen különös hatások érnek minket. Ámulatba ejt például az eredeti bútorokkal berendezett kávézó a földszinten, ahol úri módon ihatunk egy presszót és ehetünk egy szelet tortát, miközben korabeli köteteket vagy a szecesszióról szóló szakirodalmat lapozgathatunk. Kávézás közben érdemes felfelé is tekinteni, hiszen a kétszintes hall falai korabeli poszterekkel, art nouveau printekkel és festményekkel van tele. Egy hatalmas ólomüveg lámpa meleg fényével pedig igazán hangulatos atmoszférát biztosít.

A három szinten elhelyezkedő múzeum nagyszerű bútorokat és tárgyakat vonultat fel, de komoly fáradtság elvonatkoztatni attól a koncepciótlan és túlzsúfolt elrendezéstől, ami mindhárom szinten uralkodik.

Egykor valószínűleg ezek a bútorok enteriőrbe rendezve jelentek meg, ennek látjuk még a nyomait, berendezett szalon, hálószoba, étkező, a szegényebb és tehetősebb rétegek belső terei sorakoznak egymás mellett. Azonban a gyűjtemény ma már túlcsordul e tereken, így egészen úgy tűnik, mintha egy kincseket rejtő raktárban bolyonganánk. Nehéz így befogadni ezeket a csodaszép használati tárgyakat és bútorokat, amelyek a nagyjából száz évvel ezelőtt élt pesti polgárokat körülvették.

Ugyanakkor olyan kincsek vannak itt felhalmozva, hogy tátva marad a szánk. Az alsó szinten főként ülőgarnitúrák, tálalók vannak és egy hatalmas vitrinsorban porcelánkészletek, tálcák, piperekellékek, szobrok, vázák, ékszerek… A kiállított tárgyak közt találunk például tálalót Thék Endrétől, széket Kós Károlytól, íróasztalt Toroczkai Wigand Edétől.

De van itt egy díszesen faragott babakocsi, az egyik sarokban pedig hat, kör alakú üvegablakot csodálhatunk meg. Ezen a szinten van a mosdó is, ami szintén nagyszerűen illeszkedik ebbe a térbe kilincsével, ablakával, valamint az ajtóra helyezett, női és férfialakokat ábrázoló hímzésekkel.

Az egyik falon szecessziós falikutak láthatók, a lépcsőn felfelé haladva pedig festmények. Köztük bújik meg Rippl-Rónai József a Fiatal nő rózsával című szőnyege is. Sajnos nem tudjuk meg, hogy ez-e az eredeti vagy másolat csupán, mert a múzeumban csak elvétve találunk feliratokat, amelyek segítenék a tájékozódást.

A földszinten csak véletlenül bukkanok rá egy Munkácsy-grafikára egy kétoldalú paraván hátuljában. Az egyik falon ott van a háttérben Perczel Zita színésznő portréja, előtte pedig egy csodásan díszített, kerámia szoborral párosított asztali tükör, ezüst gyertyatartókkal. Látok még működő kályhákat, faragott pipákat, szülői ágy mellé helyezett kiságyat, mosdótálat és -kancsót, intarziás bútorokat, alkalmi öltözéket. Aztán újabb kincs bukkan elém: Rippl-Rónai Liszt Ferencről készített rajza, aztán pedig Örkény István egykori zongorája, amelyen ráadásul zongorázni is lehet.

Sokkoló ez a rengeteg tárgy, kár, hogy egymás hegyén hátán vannak. A látogatás után mégsem az elrendezés, inkább a különleges darabok maradnak meg emlékezetünkben.