Egy közülünk – Portréfilm a kardvívó Szilágyi Áronról

Van-e valódi tartalma annak, hogy „egy mindenkiért”? Nem csupán jól hangzó, ám talmi szlogen ez inkább? Hogyan képviselnek bennünket a versenysport bajnokai? És úgy egyáltalán, mi értelme van a versenysportnak? A kőkemény mindennapoknak, az elrabolt gyerekkornak, a rekordok hajszolásának? Mire kellenek nekünk ezek a mai gladiátorok, és nekik mire jó ez az egész? A spártai fegyelmezés, majd önfegyelem, a megszállottságig menő ügyszeretet, „egy-ügyűség”, a „normális” többségtől való „fényes elszigeteltség”? Milyen eredménnyel zárul a karrier alkonyán az önvizsgálat, hogy mire és miért tettek fel mindent, hogy mit adtak és mit kaptak? Hogy egyáltalán ők akarták-e így, vagy csak a hivatásrendjük kényszerének engedelmeskedtek, észrevétlenül lettek mások: közösségük, nemzetük becsvágyának áldozatai.

Túl sok rosszat tudunk a versenysport világáról: intézményrendszeréről, döntéshozatali mechanizmusairól, pénzfertőzöttségéről és csalásairól, a doppingolásról és (hiábavaló?) üldözéséről. Túl illúziótlanok vagyunk már. De a kritikánk nem mindenben hibát kereső gonoszságból fakad.

Az Egy mindenkiértben Szilágyi Áron tépelődéseiként is sok minden elhangzik a fenti kérdésekről.

Például az a kardvívásra különösen is érvényes megállapítás, hogy a mezőny kiegyenlítettsége miatt húsz-harminc versenyző közül bárkiből lehet bajnok egy-egy olimpián, meg hogy mennyi minden múlik a bíráskodáson és a napi formán. Soha nem lehet biztosra menni. Hiába a négyévi küzdelem, az eltökéltség, könnyen le lehet csúszni a dobogóról, ki lehet esni a negyed-, de még a nyolcaddöntőből is. És nincs sem magyarázat, sem vigasz.

A világ pedig – ez olyasmi, amit soha nem fogok megérteni – aranyérem-fetisiszta: semmi és senki sem érdekli az aranyérmeken és tulajdonosaikon kívül. Az ezüstérmet még „megbocsátja”, de a bronzra és minden további helyezésre már legyintéssel reagál. Akciófilmek ketrecharcot néző csőcselékéhez hasonlóak a reakciói, és egy vadászkutya stréberségével szimatolja a gyengeséget. Isteníti az erőt, és könyörtelen a gyengébbel, az alulmaradóval szemben.

Szóval nehéz ügy ez, a sportolói karriereké, majd az utóéleté, a további sorsé.

Mert azt persze talán mondanom sem kell már, hogy amint vége a dicsőség napjainak, az aranyérmest addig istenítő tömegek már nem foglalkoznak többé korábbi bálványukkal. Legfeljebb egy-két év múlva jut újra, futólag az eszükbe, és kérdezik meg: „Most mit csinál? Edző lett?” Nem szembesülnek azzal az elképesztő drámával, amelyet a karriertől való búcsú és az „életbe” való visszatalálás feladata jelent.

Jól szemlélteti ezt, hogy Szilágyi Áron egyetemi tanulmányairól ma is csak 2012-es és 2013-as infók vannak fenn a Wikipédián. Ott még tanul, míg a 2021-es, de évekig forgatott filmben, 2019-ben nemzetközi kapcsolatok BA-n és pszichológia szakon is végez, és arról viccelődik a csapattársakkal, hogy a feszes sportolói életrend miatt kilenc évébe került, mire az egyetemi kötelezettségeit sikerült letudnia. Érdekes, ahogyan a nem sportolói életéhez viszonyul: mintha az egy másik élet lenne a számára. Plusz teher, „zavaró tényező”, ami az igazán lényegestől elveszi az időt, erőt.

Egerszegi Krisztina sok évvel ezelőtt, már fényes karrierjének lezárása után interjút adott a hogyan továbbról, és valami olyasmit mondott, hogy az életben talán nem lesz annyira sikeres, mint úszóként. Emlékszem, hogy ez az érzékeny, okos mondata annak idején mennyire megütött. Fájdalmas volt hallani, hogy „az életét” és a karrierjét két „külön soron” tartja nyilván, és tisztában van vele: míg az egyiknek mestere, a másik terén akár járatlan, ügyetlen is lehet. A versenysport, amely évtizedeken át gyarmatosította az életüket, miután mindent kifacsart belőlük,

útjukra bocsátja kiváló képviselőit, de útravalóról nem mindig gondoskodik számukra.

Szilágyi
Áron a film kezdetén, két olimpiai arany (2012, London; 2016, Rio de Janeiro)
után így tépelődik: „Képtelen voltam istenigazából megélni az örömöm. Nem
hagyott nyugodni, hogy talán most vagyok a csúcson. Még előttem az élet, hogy
valami mást is csináljak. Érdekelt, hogy ki vagyok, ki lehetnék én a vívás
nélkül, mi másnak szentelhetném két arany után az életemet. Aztán nagyon hamar
ráébredtem, hogy nekem a vívás az életem. Ez az, amit igazán szeretek és jól is
csinálok. Háromszor olimpiát nyerni kardvívásban még soha senkinek sem
sikerült.”

Bevallom, ez az indítás csalódást keltő volt számomra. Félelmet és halogatást, a döntéstől – az élettől! – való ódzkodást éreztem ki belőle. És nehezen átélhetőnek tartottam azt a „drámát”, hogy sikerül-e az addigi két olimpiai éremhez egy harmadikat is szerezni. Attól féltem, ilyen kezdés után a film nem lehet más, mint egysíkú dicshimnusz egy ultrakiváló sportolóról, aki a legjobb besorolásból a legeslegjobba akar átkerülni, és már huszonhat évesen önnön emlékművét építi.

Hiúságok hiúsága, gondoltam, és még azt is: minden hiábavalóság.

„Mi az, ami volt? Ugyanaz, mint ami lesz. Mi az, ami történt? Ugyanaz, mint ami ezután is történik, és semmi sem új a nap alatt. (…) Amikor (…) néztem műveimet, valahányat kezem alkotott, és a fáradságot, amellyel oktalanul törtem magamat, láttam, hogy az egész csak hiúság és szélkergetés, és nincs maradandó a nap alatt (Prédikátor könyve, 2. fejezet).”

Ám utólag meg kell követnem Szilágyit is és a rendezőt is, mert ami az alaphelyzet felvázolása után következik, és ami miatt ez a film annyira jó, egészen új elemeket hoz a történetbe, és a legmélyebb alapkérdésekig ás le. Igaz, erről egy másik, még nagyobb rendező, az élet gondoskodik, de az Muhi András Pires rendezői érzékenységét bizonyítja, hogy a hangsúlyt a film nagy részében a sikertelenségre, a váratlan, érthetetlen és nehezen feldogozható kudarcokra helyezi. Igazolva Szilágyinak azt a bölcsességét, hogy „ami ma elég, holnap kevés lehet”, és szinte a legkínzóbb fizikai fájdalom szintjére emelve azt az igazságot, hogy nincs királyi út.

Nincs olyan, hogy valakit megvédenének a korábbi sikerei, hogy neki már könnyebb, hogy neki már jussa nyertesnek lenni, hogy rutinból hozhatná az eredményeket.

Sőt talán neki még nehezebb dolga van, mint másoknak, mert ha bukik, mindenkinél nagyobbat bukik, a legmagasabbról a legmélyebbre. A tét rettenetes, és Szilágyi mintha önmagával birkózna. Korábbi, 2016-os és 2012-es önmaga nevet az arcába, ha hibázik, mai önmagát megszégyenítve. Látjuk, amint a 2017-es, lipcsei vébén a nyolcaddöntőben, majd a 2019-es budapestin, amelyre annyira készült, már a második fordulóban kiesik. Aztán amint a csapatának is elszúrja a vébégyőzelmet Dél-Koreával szemben. Ami annál is dühítőbb, mert nagyon kevésen múlik a dolog, és kétes bírói döntésnek is szerepe van benne. A lényeg azonban az, hogy sokáig semmi sem sikerül neki, és ez a legszilárdabbnak, legkikezdhetetlenebbnek hitt önazonosságát rengeti meg. Az alapok látszanak meginogni.

Ehhez képest különös az a könnyedség, amellyel az alkotók ezután a film végén epilógusként odaírják: „Áron a budapesti vb-t követően fantasztikus formába lendül. 2020 elején megnyeri a varsói és a luxemburgi világkupa-versenyeket, és magabiztosan várja a tokiói olimpiát.”

Amelyet azonban egy évvel elhalasztanak, ezért az epilógus is epilógust kap, amelyben a bajnokot maszkban látjuk. Egy hegy csúcsán ülve azon elmélkedik, mire lenne szükség ahhoz, hogy 2021-ben Tokióban is nyerni tudjon. A zárójelenetet a stáblista követi, amit én első alkalommal nem vártam végig. Ehelyett gyorsan rákerestem a tokiói olimpia eredményeire, és megtudtam: meglett a harmadik arany is. Az annyira akart diadal, amely soha senkinek nem sikerült még a kardvívás történetében. Később rájöttem, hogy ezt az infót huncut módon a lista után, a legeslegutolsó képkockára is beírták (gondolom, technikai oka volt, hogy csak oda kerülhetett).

Hogy először külső forrásból kellett tájékozódnom, és hogy a harmadik sikerről szóló híradás már nem tekinthető a film részének, annak szerintem jelképes jelentése van. Arra utal, hogy Muhi nem akarta lezárni, az újabb diadal bizonyosságával „agyonvágni” az alkotását. Nem akarta a történetet lekerekíteni, a gyűrődéseket kisimítani, a kedélyeket megnyugtatni.

Hiszen ha tudjuk, hogy a bajnok megint bajnok lett (mi egyéb dolga és kötelessége lenne egy bajnoknak?), akkor jólesően hátradőlünk a fotelban, és helyreáll a világ rendje.

Ám Muhi éppen az ellenkezőjét akarta. Hogy ne gondoljuk ezt automatizmusnak, hogy soha ne engedjük el a bajnokaink kezét, ne hagyjuk őket a sorsukra, ne tévedjünk a hozzájuk való viszonyunkat illetően. Soha ne higgyük, hogy nekik minden könnyű, és hogy a bajnok kiválasztott, felsőbbrendű, szupererővel rendelkező ember. Egy mindenkiért helyett én azt a címet adtam volna ennek a filmnek, hogy Egy közülünk.

Fotók forrása: Elf Pictures