2025. április 11-én, Márai Sándor születésének 125. évfordulóján veszi kezdetét az író nevét viselő emlékév, és ennek részeként az I. kerület is számos programmal tiszteleg a 20. század egyik legjelentősebb irodalmi alakja előtt, aki 1928 és 1944 között élt itt. Az Egy polgár sétái – Márai Budán című tematikus sétán mi is bejártuk az író krisztinavárosi életének meghatározó helyszíneit, amelyek fontos szerepet játszottak mindennapjaiban és irodalmi munkásságában.
Kávéház nélkül nincs irodalom
Ahhoz, hogy igazán beleélhessük magunkat Márai életébe, el kell képzelnünk a száz évvel ezelőtti környéket: a Krisztina téri templom mellett a kocsma és a piac is a helyi társadalmi élet központjai voltak, de a kávéházak is fontos szerepet töltöttek be a pezsgő közéletben. Az egyik ilyen említésre méltó hely a Philadelphia kávéház volt, ahol Ady Endre és Szabó Dezső is törzsvendégnek számított, csakúgy, mint később Márai. De a többi irodalmi alakhoz hasonlóan ő sem csak egy helyre járt, gyakran megfordult a Pozsony Kávéházban, a Dérynében és Pesten a London Szálló kávézójában is.
Márai kávéházakról alkotott gondolatait jól szemlélteti az Egy polgár vallomásai című könyvéből származó idézet:
„A Horváth-kerttel szemközt telepedtem meg, a rozzant, békebeli budai kávéházban, mely minden éjjel nyitva tartott reggelig, barátságot kötöttem a főpincérrel és a szivarossal, s rövidesen észrevettem, hogy több levelet, telefonüzenetet kapok már kávéházamba, mint lakásomba, látogatóim előbb a kávéházban kerestek, s csak aztán néztek fel otthonomba... Alkalmazkodtam az éghajlathoz, s nem esett nehezemre az alkalmazkodás. A kávéházban jól bántak velem, figyelmesen és szelíden tűrték szeszélyeimet, az asztalon mindig ott állott a tintatartó, vágott angol tollal, friss víz és gyufa; kezdtem »igazi írónak« érezni magam, a hazai értelemben, s bizakodva tekintettem széjjel az irodalmi tájakon.”
Budán lakni világnézet
A séta egyik állomása Márai egykori otthona, a Mikó utca 2., ahová hat év párizsi élet után költöztek feleségével, Matzner Ilonával, Lolával 1928 novemberében. Az író életében egyértelműen felesége volt a legfontosabb szereplő, hatvanhat évig éltek együtt. Lola szintén Kassán született, és érdekes módon a családjaik már korábbról ismerték egymást, de mégis Berlinben fonódott össze az életük. A húszas éveiben Márai rövid időre külföldre kényszerült a tanácsköztársasági politikai szerepvállalása miatt, Lola pedig szerelmi bánatában utazott a német fővárosba. Egy teaszalonban kezdődött életre szóló szerelmük, szintén az Egy polgár vallomásaiban így írt erről: „Ültünk a Kurfürstendammon a teaszalonban, félórája beszélgettünk már, aztán hallgattunk és néztük a táncolókat. Ennek a délutánnak minden részletére különös élességgel emlékezem. Úgyszólván nem is beszéltünk még személyes dolgainkról, s már kissé gondterhesen ültem mellette, bámultam a táncot, s arra gondoltam, miből élünk majd meg.”
Feleslegesen aggódott, mert sikeres írói karrierjének köszönhetően a Mikó utcában már meglehetősen kényelmes, mondhatni luxuséletet folytatott. A háznál mindennap cseléd dolgozott – Terkának hívták –, aki elkészítette a reggelijét feketekávéval, frissen facsart narancslével, majd a sofőr előállt az autóval, amellyel Márai a Margitszigetre hajtatott. Ott teniszezett, de csak annyira, hogy ne izzadjon meg túlságosan, majd ezt követően néhány hosszt úszott. Az ebéd után elmaradhatatlan volt a séta a Bástyasétányon, amely akkoriban nemcsak kikapcsolódásra, hanem társasági életre is kiváló helyszín volt.
Kiskutyáját, Csutorát a Vérmezőn sétáltatta, aztán délután, ha úgy adódott, bement a szerkesztőségbe, és megírta a napi penzumát. Mindig szigorúan tartotta magát a magának meghatározott szómennyiséghez, rendkívül fegyelmezetten dolgozott. Ebben éles ellentétben állt Krúdy Gyulával, akit ugyan rajongásig tisztelt, mégis teljesen más életvitelt folytatott, mint ő.
Szenvedélyeket, ha mégoly eszeveszettek is, nem lehet titkolni
Ugyan ennek az időszaknak és a későbbi évtizedeknek is Lola volt a hátországa, Márai életében voltak más nők is. Két jelentősebb szerelmi viszonyáról is tudunk: az egyik Mezey Mária színésznőhöz fűzte, aki szintén nagy Krúdy-rajongó volt. Talán éppen ez a közös érdeklődés hozta őket közelebb egymáshoz. Liezonjuk 1941-ben kezdődött és másfél évig tartott, találkozóiknak általában a Margitszigeti Nagyszálló adott helyet. Márai azonban egy idő után megijedt a kapcsolat komolyságától, és visszatért Lolához.
A másik híres kapcsolata Tolnay Klárival volt 1945-ben. Tolnay eleinte úgy vélte, hogy az író csupán atyai tanácsokkal látja el, ám később kiderült, hogy ennél többről volt szó. A Vígszínházban Márai Varázs című darabját próbálták ekkor, és gyakran meginvitálta a fiatal színésznőt a Múzeum Kávéházba.
– emlékezett vissza Tolnay. Azonban ez a viszony sem tartott sokáig, valószínűleg a történelem is közbeszólt.
1944 márciusában még a Mikó utcai lakásban ünnepelték a Sándor-napot, ám az utolsó vendég távozása után megcsörrent a telefon. Egy barátja hívta Márait, figyelmeztetve a közelgő náci megszállásra. Felesége zsidó származása miatt menekülniük kellett, így Leányfalura költöztek, ahol a háború végéig maradtak. Amikor visszatértek Budapestre, egy romhalmaz fogadta őket: a Mikó utcai otthonukat bombatalálat érte, és hatezer kötetes könyvtáruk is teljesen megsemmisült. Az ezt követő éveket még a Zárda utcai – ma Rómaifürdő utcai – lakásban töltötték, ám ott már nem találták a helyüket.
Nem félek már úgy, s nem a haláltól félek
A Mikó utca Márai számára mindig szimbolikus maradt. A Halotti beszéd című versében is megemlíti, hogy egykor hét gesztenyefa állt itt. Egyikük levelét abba az útlevélbe helyezte, amelyet 1948-ban, két hónapos várakozás után kapott meg, és amelyet haláláig megőrzött.
Ez az év egyébként is fordulópontot jelentett az életében. Bár az 1945 utáni években még megjelenhettek művei, a politikai légkör gyorsan ellene fordult. Könyveit bezúzták, végül pedig Lukács György nyilvánosan kártékony irodalomnak bélyegezte munkásságát, mondván, hogy az csupán egy szűk társadalmi réteg önös érdekeit tükrözi. 1948 augusztusában a család elhagyta Magyarországot. Bár hivatalosan egy svájci konferenciára utaztak, a Keleti pályaudvarra rengeteg bőrönddel mentek ki, mintha pontosan tudták volna, hogy nincs visszaút. Senki nem próbálta megakadályozni őket.
Ez a magány mély nyomot hagyott benne, különösen a Föld! Föld! című, 1972-ben megjelent művében érződik a csalódottság. Élete végére pedig teljesen magára maradt: felesége, örökbefogadott fia és testvérei is mind meghaltak, rákkal küzdött, és a jövő teljesen kilátástalan lett számára. 1989. február 21-én önkezével, pisztollyal vetett véget életének. Néhány hónappal később, júniusban került sor Nagy Imre és társainak újratemetésére, egy történelmi pillanatra, amely talán új reményt adhatott volna számára, ha megérhette volna. De már késő volt.
Az Egy polgár sétái – Márai Budán című tematikus sétára április 12-13-án négy alkalommal kerül sor, jelentkezni a MáraiKult oldalán lehet.
