Ez az utolsó csekei évek legnagyobb alkotása, Kölcsey világnézetének végakaratszerű foglalata. Ebben Kölcsey az unokaöccséhez, Kálmánhoz intézi erkölcsi tanácsait és filozófiai fejtegetéseit, de nemcsak a címzett, hanem a reformkor egész haladó fiatalsága a Parainesis tanításain nevelkedett. A költő-író politikus e művében fogalmazza meg legtisztábban azokat a szellemi és erkölcsi értékeket, amelyek az egész életét, tevékenységét meghatározták.
Ebben az értékrendben az első helyen a haza szolgálata és felemelése áll. A műre jellemző a szentenciaszerű megfogalmazás, ezek a vezérgondolatok, általános érvényű parancsok, melyek vagy egy-egy gondolatmenet összegzéseként, vagy azok indító mondataként szerepelnek a szövegben, gyakran idézetekkel, aforizmákkal, közmondásokkal kiegészítve, azokból kifejtve. Íme néhány példa a tételes szerkesztésmódra: Imádd az istenséget! Törekedjél ismeretekre! Szeresd a hazát! Tudományt a munkás élettel egybekötni: ez a feladás, mire a köztársaság férjfiának törekednie kell. Minden ismeret kútfeje a tapasztalás. Állhatatosság és makacsság úgy állanak egymás ellen, mint bátorság és vakmerőség. Küzdés az élet! Ellenség s ellenkezés nélkül az egész természetben semmi nincs. Hírt és dicsőséget vadászni hiúság. Óvd magad annak látszani, ami nem vagy!
Ennek ellentéte a stílusalakzatként alkalmazott körmondat, többszörösen összetett mondat. Kölcsey nyelvi-stiláris sajátosságaira is az ókori példák hatottak: „Sok szépet írának a bölcsek, s gyakran a nem éppen bölcsek is; gazdag forrást nyitának fel, honnan jó sorsban intést, balban vigasztalást, mindkettőben magasbra emelkedést, szív és észnemesülést meríthetünk; de azok is csak úgy hatnak reánk, ha érzés és gondolkodás által sajátunkká tevők, ha saját magunkban kiforrva lényünkhez kapcsolódtak, mint esti szélhez a virágillat, melyben megfürdött.”
A mű aktualitását az idézetek kommentálásával jelzem. Az első általam választott intelem: „Az, ki életében sokat érzett és gondolkozott; s érzeményeit és gondolatait nyom nélkül elröppenni nem hagyta: olyan kincset gyűjthet magának, mely az élet minden szakában, a szerencse minden változásai közt gazdag táplálatot nyújt lelkének.” Többször többektől hallhattuk, hogy a tudományos technikai fejlődés hatványozottabban gyorsabb, mint az érzelmi. Az érzelmi intelligencia hiánya óva int bennünket. A ránk zúduló információtömeget nem tudjuk feldolgozni, megélni, mert nem kapunk e mellé társul elegendő érzelmi alapot. Nem élünk át katarzist, akár naponta. Hogyan lehetne a mindennapi betevő katarzist megteremteni maguknak? Nos, úgy, hogy nagyokat szelünk a kultúra különböző ágaiból. Megnézünk egy kiállítást, egy színházi előadást, részesei vagyunk egy hangversenynek, vagy ha nagyon elfoglalt napunk volt, legalább egy verset vagy novellát elolvasunk este. Az érzelmi alap jó hátteréül szolgál a gondolkodásnak, az elmélyedésnek.
A következő intelem: „Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férjfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike e kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk.”
Nyilvánvaló, hogy a hazaszeretet, a cselekvő hazafiság tartalma koronként más és más. A hazafiság lényegében érzelmi viszony, amely tudatosul az egyénben. Ma hazafinak lenni azt jelentheti többek között, hogy megismerjük a kultúránkat, elmélyülünk a nagy elődök gondolataiban, megcsodálunk egy gyönyörű hazai tájat. Az ünnepeinken díszbe öltöztetjük a lelkünket, naponta törekszünk arra, hogy megismerjük a múltunkat, és még sorolhatnánk tovább. Széchenyi István nem „szájhazafi”, hanem cselekvő hazafi volt. Hírlapi cikkeiben írja: „legyünk igazi hazafiak, nem annyira szájjal, mint inkább vállal.”
A harmadik aktuális intelem: „Jókor szokjál e gondolathoz; a társaságban született ember nem önmagáé. Számtalanok a jótétemények, mik a társaséletben naponként reánk háramlanak; lehet-e kívánnunk, hogy e jótéteményekkel ingyen élhessünk, mint zsarnok a más izzadása bérével? Használni akarod a társaságot? Úgy mindent kell tenned annak fenntartására, mi saját erődből kitelik.”
Nyilvánvaló, hogy nem a magányos társaság a társaság. Pedig ma ez a jellemző – főként a fiatalok körében. Nem a virtuális térben lévő hálózati kapcsolatok tere, nem a lájkvadász mezeje, hanem a hús-vér személyes együttléten alapuló, térben és időben együtt lévő társaság a társaság. Ma már pszichés függőség alakult ki a világhálótól. Sokan kezdenek hozzászokni a társas magányhoz. Együtt szeretnének lenni, ám ezzel egy időben máshova is vágynak, másokkal is kapcsolatba kívánnak lépni – virtuálisan. Nincs annál elidegenítőbb látvány, mint amikor a fiatalok sorban egymás mellett ülve két ujjal nyomkodják a telefonjukat. Azzal beszélgetnek így, akivel egy óra múlva fognak találkozni, de akkor pedig azzal fognak társalogni a telefonon, akivel egy órával korábban voltak együtt. Ördögi kör. Ki kell őket csalogatni a wifi-térerő-akkumulátortöltöttség szentháromságából, a mobiltelefonból, mint a csigát a házából.
Mintha csak a 21. században írta volna Kölcsey a Parainesist, annyira aktuális! Lássunk egy újabb intelmet! „Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. Igyekezned kell nem csak arra, hogy beszéded hibátlanúl zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen.”
Ma sem tudnánk pontosabban fogalmazni, csupán kissé más szavakat használva, más mondatszerkesztéssel. Hiszen ki ne hinné el, hogy akinek jó a kommunikációs készsége, gazdag a szókincse, csipetnyi humort is belevegyít a beszédébe, netán néhány szólást és közmondást is használ, sokkal meggyőzőbb, hatékonyabb és sikeresebb. Néha a jó kommunikáció még a tárgyi tudás esetleges hiányát is leplezni tudja. Persze csak ideig-óráig. A tudás és a jó beszéd együttesen érvényesül.
Egy szó mint száz: olvassuk el újra a Parainesist!
