Az elbeszélő alaptétele, hogy kedveli Agatha Christie regényeit. Ez az oka, hogy az elbeszélés főhősnője, Ágota (a név magyar változata nyilván nem véletlen) egy kicsit Poirot-ként, egy kicsit Miss Marple-ként megpróbál kinyomozni egy rejtélyt.
Arról, hogy Agatha Christie mivel tudja újra és újra olvasók tömegeit lehengerelni, az elmúlt évtizedekben sokan és sokat morfondíroztak, néhány ponton azonban sikerült megegyezni. Például, hogy ezeket a szövegeket mély társadalom- és lélekismeret, atmoszférateremtő képesség, nyelvi teremtőerő, fantázia és logika jellemzi. Nos, ezekből egyiket sem találjuk meg A Maffia-Klub című történetben.
A rejtély az volna, hogy hová tűnt Lajos? Ezzel már gond van: Lajos személyiségét lépésről lépésre, beszélgetésekben, levelekben valló női figurák megnyilatkozásaiból ismerjük meg. A történet elején tehát, amikor a kérdés feltétetik (hová tűnt ő?), még semmit nem tudunk róla. Így aztán nehezen belátható, miért is kellene izgalmat éreznünk attól, hogy nyoma veszett. Egy, az olvasó számára ismeretlen személy eltűnése nem ugyanazt váltja ki, mint egy ismeretlen hulla a nappali szőnyegén. Kriminél pedig sorsdöntő a feszültségkeltés már az első oldalakon.
Gond van a történet közegének megválasztásával is. A mitikus szövegek továbbadóitól az operettszerzőkig más-más indíttatásból ugyan, de mindenki jól tudta, egy történet akkor képes szinte valamennyi olvasó számára érthető és átélhető lenni, ha már a kontextusa is elemeli a hétköznapoktól. Persze, ahhoz, hogy ezt észre vegyük, nem kell a thébai mondakörig visszamennünk, elég a már citált Agatha Christie-ig: ő az arisztokraták és a nagypolgárok társadalmát választotta. Ez az amúgy nagyon is reálisan megfestett miliő elérhetetlen közeg minden más társadalmi réteg számára, akik a regények olvasása közben egyrészt átélhetik a kulisszák mögé pillantás élményét, másrészt megnyugodhatnak: na, lényegében ott sincs másképp, mint minálunk. Nem mellesleg a brit szerzőnő sem felejti el, hogy ezzel együtt szükség van némi egzotikumra is, ezért hőseit leutaztatja a Níluson, felülteti őket Isztambulban az Orient-expresszre vagy egy tengerparti fürdővárosban gyűjti össze őket. Ettől a módszertől távol áll, amit Karafiáth Orsolya választott. A történetben szereplő tizenkét hölgy, akiket az elbeszélő a Café X félvilági, veszélyes díváinak, gyilkoscsapatnak nevez - legalábbis e könyv oldalain - nem mások, mint béna harmincas szingli nők, akik képtelenek eldönteni, mit kezdjenek az életükkel. Gondolataik, érzéseik, gesztusaik, örömük, bánatuk annyira bántóan hétköznapi, hogy semmiképpen sem lehet érdekes egy fikciós műben.
A hibákat talán ellensúlyozni lehetne egy kis nyelvi leleménnyel, sziporkával. A szöveg azonban stilárisan igen szegény és következetlen. Dialógusaikban a hősnők hol a mai pesti utcanyelven szólalnak meg ("Isztambulból van infód?", vagy "akartam is mondani, milyen trén nézel ki"), hol átcsapnak valami irodalmiaskodó, színtelen stílusba: "nézd, Gabi, ez nem ilyen egyszerű", valamint: "nézd, én azt sem tudom, mi volt köztetek".
Karafiáth Orsolya prózai kísérlete kudarcot vallott: érdekes lett volna látni, ahogy egy kortárs budapesti környezetben játszódó történet kerekedik ki egy írónő (és itt a nő nagyon fontos, a példaképül választott Agatha Christie miatt) klaviatúrája alól. Napjaink Budapestje azonban - számos sikertelen irodalmi próbálkozás int erre - csak igen határozott kezű író tolla alatt válhat egy prózai műben is érdekes közeggé. Nem rossz regény született, hiszen van eleje, közepe, vége, van szerkezete, a szerző láthatólag tudta, mit akar kezdeni a témával - csak teljesen érdektelen. Szépirodalomnak nem szépirodalom, kriminek nem krimi. Akár egy esemény nélküli éjszaka a Cotton Clubban.
Karafiáth Orsolya: A Maffia-Klub, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008
