Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverését követő évtizedekben tilos volt mindenfajta megemlékezés megtartása. 1860-ban fiatalok egy csoportja a munkásság által is támogatott tüntetésen összetűzésbe keveredett a rendfenntartó erőkkel. A megemlékezés tragikus véget ért: a katonaság rohama során halálos sérüléseket szenvedett Forinyák Géza joghallgató.
Az ünnep restaurálására csak a kiegyezés során kerülhetett sor. Ferenc József viszonya március 15-hez nem szorul különösebb magyarázatra, a Habsburg uralkodó nem tiltotta a megemlékezést, de azt nem is nézte jó szemmel. 1898-ig, a forradalom 50. évfordulójáig a csendesen megtűrt megemlékezésekkel nem is volt semmi baj. Csakhogy ekkor merült fel az az igény - ezt Kossuth Lajos fia, Kossuth Ferenc fogalmazta meg -, hogy legyen nemzeti ünnep március 15-ből.
Az uralkodó és a kormány kényelmetlen helyzetbe került, mert nem lehetett éppen az évfordulón nemet mondani. Végül köztes megoldás született: a 48-as törvények király általi szentesítésének napját, azaz április 11-ét fogadták el, mint ünnepnapot. Így fordulhatott elő, hogy míg a szabadelvű politikusok és a hivatalos megemlékezések április 11-én voltak, addig a függetlenségiek március 15-én tartották meg az ünnepet.
Az első szabadnak mondott március 15-e 1919-ben volt. Akkor a Habsburgoktól való elszakadásban 1848 valódi céljait látták megvalósulni. A baloldali politikusok viszont már új márciusról beszéltek.
Horthy Miklós hatalomra kerülését követően az új rendszernek újra kellett gondolnia az ünnephez való viszonyát. A magát ellenforradalminak tituláló berendezkedés azonban bajban volt, amikor egy forradalom ünneplése került szóba. Ezért a kor ideológusai úgy vélték, hogy a március 15-i üzenet helyett jobban illik a nemzet tragédiájához - Trianonhoz -, ha Világosról és október 6-áról emlékeznek meg - március 15-én. Az ünnepségek ezzel persze 1927-ig nem emelkedtek állami szintre.
Ekkortól beszélhetünk ugyanis hivatalosan is nemzeti ünnepről. A központi rendezvények a 20-as, 30-as években viszont még nem a Múzeumkertben voltak, hanem a mai Szabadság téren, a négy égtáj felé felállított irredenta szobrok között - emlékeztetve mindenkit az 1920-ban elvesztett területekre.
A világháború közeledtével ezek a megemlékezések átcsúsztak a Hősök terére, ahol a forradalmi üzenetből a haza védelmét próbálták aktuális tartalommal társítani. 1942-ben a Magyar Történelmi Emlékbizottság szervezett megemlékezést a Petőfi szoborhoz. Ez azonban háború ellenes demonstrációba torkollott, és a rendőrség kardlapozással oszlatta fel.
A második világháború után a forradalom századik évfordulójára készült az ország. A totális hatalomátvételre készülő kommunistákra maradt, miként ünneplik 48 emlékét. Az országgyűlés törvénybe iktatta a magyar forradalom és szabadságharc "jelentőségét". A centenáriumi ünnepség a Kossuth téren, a Petőfi szobornál és a Múzeumkertben zajlott. Az eseményre meghívták Vorosilov marsallt, a Szovjetunió miniszterelnök-helyettesét is.
A kommunista ünnepek egyik jellegzetessége volt, hogy a márciusi ifjakat ábrázoló transzparensek sokkal kisebbek voltak, mint azok, amelyeken Lenin, Sztálin és Rákosi voltak láthatók. Utóbbi egyébként a centenáriumi ünnepségeken - miközben beszédét olvasta fel a Kossuth téren felállított díszemelvényen - váratlanul, és máig tisztázatlan okok miatt az órájára nézett.
Ünnep ide, évforduló oda, 1951-től minisztertanácsi rendelettel újra munkanappá nyilvánították március 15-ét. Vélhetően kicsit sok volt a tavaszi ünnep az új rendszerben: március 21-e, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napja, április 4-e, Magyarország felszabadítása - no és persze március 9-e, Rákosi Mátyás születésnapja, amit országszerte, fellobogózva volt kötelező megünnepelni. Ebbe a környezetbe már nem fért bele március 15-e.
Az 1953-as évben Sztálin március 5-én hunyt el, így a 10 nappal később megtartott megemlékezésen már a Sztálint, Lenint és Rákosit ábrázoló portrék kisebbek lettek, és a márciusi ifjaké lettek nagyobbak a Nemzeti Múzeum homlokzatán.
1956 után érthető módon veszélyes dolog volt a forradalom emlékével ünnepelni. A következő esztendőkben a Múzeumkertben és a Petőfi szobornál mindössze 150-200 ember vett részt a rövidre szabott ceremóniákon. 1969-re azonban a Kádár-rendszer már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy újra utcára vigye a tömegeket - de ideológiát is gyártott az ünnep köré: ez volt a FIN, vagyis a Forradalmi Ifjúsági Napok. Március 15-ét, 21-et, és április 4-ét ünnepelte a Kommunista Ifjúsági Szövetség.
1973 volt az első esztendő, amikor gumibotoztak a Petőfi szobornál. A kincstári megemlékezésből nem kérő fiatalok valódi 48-as üzenetekre vágytak, valódi 48-as megemlékezést igényeltek - és persze finom rendszerkritikát is megfogalmaztak, amikor a különutas ünnepet választották. Az utolsó gumibotozó március 15-e 1988-ban volt. Pedig 4 hónappal korábban, 1987. december 15-én az MSZMP Politikai Bizottságának határozata már újra nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét. De ez már nem jelentett semmit. A rendszerváltó értelmiség külön ünnepelt.
