„Egy vizuális világ megtervezése számomra olyan, mintha egy absztrakt történetet mesélnék"

Hogyan válhatunk impresszionista önarcképfestővé mozdulataink által? Hogyan terjeszthető ki fizikai jelenlétünk a digitális térbe? Ezt a különleges élményt élheted át Katona Katalin interaktív videóinstallációja, a Mirror segítségével, amit június 4. és 6. között a KirakART kortárs előadó-művészeti hétvégén próbálhatunk ki a Trafó szomszédságában, a Tűzoltó utca 4. szám alatti, egykor suszterboltként működő, jelenleg üres ingatlan kirakatában.

Több művészeti területen kipróbáltad magad, amire beleszerettél a digitális képalkotásba. Hogyan hatottak rád a korábbi művészeti tapasztalataid, és hogyan találtál rá végül arra, ami a hivatásoddá vált?

A művészetek mindig is közel álltak hozzám. Nagyjából tízéves lehettem, amikor a szüleim beírattak a helyi zeneiskolába, ahol gitározni tanultam, emellett megismerkedhettem a zeneelmélet alapjaival. Ez a szoros kapcsolat a zenével hatalmas hatással volt a későbbi történésekre, döntésekre, többek közt arra is, hogy később a vizuális művészetekben találtam meg önmagam. Úgy 13-14 éves lehettem, amikor valahol a neten belefutottam egy Aphex Twin-számba, ami hatalmas hatással volt rám. Iszonyúan elkezdett foglalkoztatni a zene és a kép kapcsolata. Hamarosan festeni kezdtem, a harmóniákat színekre és formákra igyekeztem lefordítani. Ez vezetett oda, hogy középiskolai tanulmányaimat a képzőművészet terén folytassam, ahol a művészetelméleti alapok mellett rengeteg izgalmas technikát sajátíthattam el. A középiskola végeztéhez közeledve, a hagyományos képzőművészeti technikák feltérképezése közben a figyelmem egyre inkább a digitális művészetekre irányult, így médiadizájn szakon folytattam tovább a tanulmányaim, ami segített megtalálni az utamat később. 

A Limelight és a Global Illumination csapatában tanultál a projection mappingről, majd szabadúszóként több országban is kipróbálhattad magad. Mi az, ami megfogott a vetítésben?

A középiskolai szobrászatórák óriási hatással voltak rám, még az is felmerült bennem akkoriban, hogy esetleg ilyen pályán folytassam tovább a tanulmányaim. Úgy gondolom, a szobrászat iránti lelkesedésem volt az, ami miatt a projection mapping megfogott. Azáltal, hogy az adott tárgyat vagy épületet módosítva visszavetítjük önmagára, egy teljesen más kontextusba és perspektívába helyezhetjük azt. Egyfajta modern szobrászatnak látom a mappinget, ami a fénnyel képes a tér érzetének megváltoztatására. 

Több zenekarral és fesztiválon is dolgoztál vj-ként. Ezeken a területeken nemcsak a vizuális, de a zenei tudásod is érvényesülhet valamelyest. Hogyan hangolódsz rá egy ilyen munkára, hogy épül fel a koncepció?

Az ilyen munkákra való felkészülést egy kis kutatómunka előzi meg az adott előadóról. Mindig igyekszem a lehető legszélesebb körben tájékozódni a zenei munkásságáról, illetve a zenei stílusokról, amiket képvisel. Az előadó számainak hallgatása közben próbálom a zene hangulatát megfogni, majd ezt vizuálisan reprezentálni. Ha zenekarral dolgozom együtt, a felkészülési folyamat alatt általában számokra bontva készítem el a vetítendő anyagokat, minden szám egy sajátos vizuális világot kap. Az elektronikus zenei eseményeknél kicsit másképp történnek az előkészületek, ilyenkor nagyobb szerepet jut a spontaneitásnak. A buli kontextusa az, ami befolyásolja a vj-klipek kiválasztását, kombinálását. Ilyenkor olyan érzésem van, mintha egyfajta absztrakt történetet mesélnék, melynek irányát a zene változásai befolyásolják. 

Mi volt az eddigi legizgalmasabb kihívás a munkádban?

Azt gondolom, minden eddigi munkám más és más szempontból volt kihívás, és különböző módon tett próbára. Zságer Balázzsal nemrégiben létrehoztunk egy audiovizuális formációt, a Žagar AV Experience-t, és 2020 októberben meghívást kaptunk a római Live Cinema Festivalra, ahol egy negyvenperces audiovizuális előadást adhattunk elő. Hatalmas élmény volt egy ilyen nemzetközileg elismert fesztiválon jelen lenni. A Mirror of mind című előadásban nagy szerepet játszott a valós idejűség és az audioreaktivitás. Bizonyos szinten a Mirror című installáció egyfajta adaptációja volt, ahol helyenként valós idejű kameraképet használtam a generatív animációk alapjául, melyek a különböző audiosávokra reagáltak. 

Több izgalmas helyszínen is vetítettél már. Hogy határozza meg a munkáidat a helyspecifikusság? Mit ad hozzá a koncepcióhoz?

Amikor nekikezdek egy ilyen jellegű projektnek, a tervezési folyamatot általában egy megfigyelés előzi meg. Ha egy tárgyról vagy egy színpadi elemről van szó, először mindig a forma jellegzetességeit tanulmányozom, a vonalait, a tömegeket és azt, hogy milyen szimbolikát rejtenek magukba, mi az, amire reflektálnak, és ennek fényében igyekszem a rávetített tartalom koncepcióját, dinamikáját kialakítani. Ha egy épületre készítek animációt, ott is nagymértékben befolyásolja az épület történelme, betöltött szerepe azt, hogy végül mi lesz az a motívum, ami köré a vetítés története szövődik.

Mesélj kicsit a Mirror interaktív installációról! Mi adta az inspirációt ehhez a projekthez?

A Mirror című installációval egy digitális impressziót szerettem volna megfogni, egy pillanatnyi hangulatot, egy múló pillanatot. Nagyon foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon ki is az ember valójában. Meghatározza-e személyiségét az, amit öt perce mondott vagy amit egy éve csinált? Meghatározza-e az, ahogyan ő látja magát vagy ahogyan mások látják őt? Vajon azonos-e az ember azzal a személlyel, akinek a közösségi médián mutatja magát, vagy ezek mind csak alternatív reflexiók? Az installációm ezekre a kérdésekre, felvetésekre reflektál, a pillanat megragadásával. Ahogy a szemlélő elkezdi használni, kapcsolatba lépni a művel, egy alternatív tükörképet láthat magáról, melynek jellegzetességei az impresszionista festményeket idézik. 

Ha jól tudom, a Trafónál egészen máshogy láthatjuk majd, mint anno a debütálásakor Debrecenben. Hogy adaptáltad kirakatokba ezt a munkád?

Tulajdonképpen elég hasonló módon lesz látható a munkám a debütáláshoz képest, az egyetlen különbség a kirakat üvege, ami ezúttal elválasztja a szemlélőt az installációtól, azonban magán a működésen és a hatáson nem változtat az adaptálás.

A Mirror fontos eleme az interaktivitás. Szeretnél a jövőben is interaktív munkákat készíteni vagy ez egyszeri alkalom? Ha igen, milyen terveid vannak még? 

Egy ideje nagyon foglalkoztat az interaktivitás fogalma, illetve az, hogy hogyan befolyásolja az interaktivitás a szemlélő és az alkotás közti kapcsolatot. Nagyon izgalmasnak találom azt, ahogyan az interaktivitással a szemlélő részesévé válik az alkotásnak, általa teljesedhet ki a mű. Úgy gondolom, hogy ez a megváltozott viszony valamelyest közelebb hozza egymáshoz az alkotást a szemlélőhöz, és lehetővé teszi azt, hogy egy sokkal személyesebb élményként maradjon meg emlékezetünkben a mű. Nyilván maga az interaktivitás egy nagyon összetett és sokoldalú fogalom, melynek számos vonatkozása van. Több dologgal is kísérletezem jelenleg a jövőbeni munkáknál, például live data vizualizációval, audioreaktivitással és az interaktivitás más formáival is. 

Az interjú eredetileg a Trafó blogján jelent meg.

Fotók forrása: Trafó