„Egyelőre meglehetősen magányos Don Quijote vagyok” – Interjú Majoros Sándorral

Idén nyáron jelent meg az új novelláskötete, a Rejtőzködő határok, amely afféle best of Majoros Sándor. 65 évesen nem korai ez még?

Realista vagyok, nemcsak a prózámban, hanem az életemben is. A 65 év, ha azt vesszük, nem is sok, de nem is kevés. Ebben a korban már lehet számvetést készíteni. A könyv nem is annyira az én elképzelésem volt, hanem inkább egy különös ajándék a sorstól. Jánosi Zoltán, a Magyar Napló főszerkesztője álmodta meg a Rádiusz sorozatot, amelyben a közelmúlt és a kortárs irodalom színe-java szerepel Árkossy Istvántól Gion Nándoron és Tőzsér Árpádon át Vári Fábián Lászlóig. Ő ajánlotta fel, hogy bevesz a sorozatba, én pedig óriási megtiszteltetésnek érzem, hogy ilyen társaságba kerülhettem.

A Rejtőzködő határok a 14. kötet a gyűjteményben, és több mint ötven elbeszélésemet tartalmazza. Bár rólam az él az emberek fejében, hogy a Bácska írója vagyok, ebbe a válogatásba teljesen más témájú írások, például egy Írországban játszódó novella is bekerültek. A szövegek fele még nem jelent meg kötetben, másik részüket a korábbi könyveimből válogattam ki. Ha valaki elolvassa, alapos képet kaphat az irodalmi tevékenységemről. A kötet végén egy elemző tanulmány is helyet kapott Jánosi Zoltán tollából.

Bemutató viszont még nem
volt. Egyébként is meglehetősen visszavonult, kevés fellépést vállalt az utóbbi
időben. Miért?

Valóban, csak néhány
meghívást fogadtam el, de úgy tűnt, hogy a szervezők megértően fogadták a
távolmaradásomat. Felvettem ugyan a szükséges oltásokat, mégis úgy érzem, hogy
a veszélyeztetett csoportba tartozom, és szükség van az elővigyázatosságra. A
délszláv háború miatt is van bennem egy kitörölhetetlen trauma: annak idején
láttam, hogyan omlik össze egy ország nagyon rövid idő alatt. Hasonlót éltem át
a járvány elején, amikor az egész világnak egy ismeretlen veszéllyel kellett
szembenéznie, és úgy tűnt, globális válság lesz. Nem is nagyon tudtam dolgozni
a kezdeti időszakban.

Ennek ellenére az online
térben meglehetősen aktív.

Magas szinten megtanultam a streamelést, kiváló minőségben tudok közvetíteni képet és hangot, így több eseménybe is be tudtam kapcsolódni online. Ebből a szempontból kicsit meg is haladom a koromat: otthonosan mozgok a multimédiás világban, ami kevéssé jellemző a kortársaimra. Úgy gondolom, hogy az irodalomnak egyébként is megújulásra van szüksége: a produktum, a művészeti termék maradjon továbbra is papíron, könyvben, de a kiszolgáló műfajoknak – elemzéseknek, bemutatóknak, kritikáknak – egyre inkább át kell tevődniük a multimédiás térbe, videók, podcastok, élő közvetítések formájában. Annyira megváltozott a világ, hogy már csak így lehet elérni az olvasókat. Egyelőre meglehetősen magányos Don Quijote vagyok ezzel az elképzelésemmel, mert még a fiatalabb pályatársak sem értik, érzik ezt, nemhogy az idősebbek.

Élvezi is az online irányt vagy csak a kényszerűség és a korszellem miatt kalandozik ezen a területen?

Ha nem élvezném, nem
csinálnám, és abban a korban vagyok, hogy már csak az köti le a figyelmemet,
ami nagyon érdekel. Ennek a területnek van egy olyan aspektusa is, hogy ismerni
és használni is jól kell tudni a technikát. Szeretek a műszaki részletekkel is
foglalkozni, ami talán nem véletlen, hiszen az eredeti végzettségem
elektrotechnikus. Valójában semmilyen konkrét, jövőbeli célom nincs az online
tevékenységemmel, inkább érdekes kihívásként tekintek rá.

Ennek a kísérletezésnek az előfutára volt a két oldala, a Regénytár és az Irodalmi élet elindítása is?

A Regénytár 2004
óta létezik. Annak idején az írók még arra gondoltak, hogy a szerzői oldaluk
egyfajta brosúra legyen arról, milyen műveik jelentek meg. Én viszont nagyon
hamar rájöttem, hogy ez így kevés. A Regénytár mára napi- vagy
hetilapszerű oldal lett, amelyen rajtam kívül barátaim, írótársaim is
publikálnak. Különböző projekteket is megvalósítottam vele: volt közös
regényírás; saját pénznemet és fizetési rendszert alakítottam ki, pontokat
lehetett gyűjteni. Gyakorlatilag egy virtuális világot hoztam létre az oldalon.
Ebben a folyamatban nemcsak azt tanultam meg, hogy hogyan kell weblapot
üzemeltetni, felépíteni, de azt is, hogy miként kell az interneten megszólalni,
kommunikálni. Ezeken a felületeken rövid, tömör, lényegre törő írásokra van
szükség, különben azonnal elkattint az olvasó.

Az Irodalmi élet valójában egy játék, fricska, szatirikus próbálkozás, ahol szabadon lehet bármit tenni, írni. Ebbe is bevontam néhány barátomat, de a legtöbb szöveg tőlem származik. Soha nem törekedtem arra, hogy ezek az oldalak nagyra nőjenek vagy kikerüljenek a média frontvonalába, mert akkor annak már tétje lenne. Befektetőket sem szerettem volna, mert úgy meg a függetlenség vész el. A két oldal tartalommal való megtöltése nagy feladat, ezért már keresem is az utódomat, de egyelőre nem találtam meg. Az írásos anyagok mellett egyre több videós tartalmat is gyártok, már YouTube-csatornája is van a Regénytárnak.

Az látszik, hogy az
online térben jól feltalálja magát, de mi a helyzet az offline világgal? Milyen
a viszonya a pályatársakkal?

Nem vagyok az a nagyon
nyüzsgő alkat, bár a pandémia előtt azért viszonylag gyakran eljártam irodalmi
rendezvényekre. Az utóbbi időben valóban nagyon áttevődött az életem az online
térbe, könnyen is kommunikálok ott. A KMI-s szerzőtársaim mellett Döme
Barbarával és Király Farkassal vagyok szorosabb kapcsolatban; figyelem, hogy ki
mivel foglalkozik.

Ha valaki Az eperfa
nyolcadik gyökere című családregényét vagy a Rejtőzködő határok
vaskos elbeszéléskötetét veszi kézbe, egy klasszikus írói stílussal találkozik.
Ezzel szemben a honlapjain egy teljesen modern Majoros Sándor bontakozik ki.
Hogyan fér el a kettő egymás mellett?

Alapvetően arra születtem, hogy a bácskai életet mutassam be, tegyem fel az irodalom térképére. Erről szól Az eperfa nyolcadik gyökere vagy Az ellenség földje, és ilyen témájú lesz a Földszabadulás című regényem is, amelyen jelenleg is dolgozom. Novemberben kell leadnom a kéziratot. De álnéven írtam már kaland- és humoros regényeket is, mint a Közelebb, mint amilyen távol és A 7 mesterbölcsész. De ezek a honlapjaimhoz hasonlóan csak játékok, kalandozások, amelyekkel elszórakoztatom magam.

Az-ellenség-földje

Rejtőzködő határok Majoros

Az-eperfa-nyolcadik-gyokere-Majoros-Sandor-1

 
Előző

 
Következő

Miről fog szólni az új
regény?

Nagyon könnyen elfelejtjük a velünk szemben elkövetett gonoszságokat; rövid az emlékezetünk, és hajlamosak vagyunk ugyanazokat visszaemelni a hatalomba, akik már bizonyították, hogy nem méltók rá. Ezt a gondolatot már sokan és sokféleképpen megírták, viszont az a történet, amelybe az üzenetet beágyazom, egyedi lesz. Abban a világban játszódik a cselekmény, amelyből jöttem, de a szálai elkanyarodnak egészen a Szentföldig.  Az 1967-es hatnapos arab–izraeli háborúban az egyik földim is részt vett mint ENSZ-békefenntartó, ahonnan egy különleges szuvenírrel tért haza. A háborúban átélt élményei és e tárgy köré szerveződik a többszálú történet. A jugoszláv békefenntartók világáról még senki sem írt, úgyhogy ilyen szempontból kuriózum lesz a könyv.

Ennek az új könyvnek a
megszületése a Térey-ösztöndíjának is köszönhető. Mennyire számítanak önnek a
díjak, elismerések? Hova helyezi magát a kortárs magyar irodalomban?

Az az elméletem, hogy az irodalomban két erőhatás működik. Vagy van egy erős muníció, saját, megélt élmény, amelyből a szerző táplálkozhat, vagy ha ez nincs meg, akkor még mindig sikeres lehet, ha ügyesen bánik a szöveggel. Amikor nagyon erős a mag, akkor nem kell nyelvi vagy stílusbravúrokkal operálni, sőt felesleges is. Nekem nem volt annyira változatos, kalandos életem, viszont ami egyedi, az a származásom, a bácskai múltam. Ettől vagyok egzotikus, és legtöbbször ebből merítek az írásaimhoz is.

Ami az elismertséget illeti: arra nagyon korán rájöttem, hogy nem leszek különösebben híres, széles körben ismert. Nem vagyok ugyanis egy küldetéses ember, akinek az a célja, hogy megváltoztassa a világot. Az önmenedzselésre is képtelen vagyok: miután végeztem egy könyvvel, már nagyon kevéssé érdekel az utóélete. A díjakról vagy például a Térey-ösztöndíjról azt gondolom, hogy nem ajándékok, hanem inkább elvárások: látunk, számon tartunk téged, és ezért tessék minőségi irodalmat csinálni! Nem a politikát nézem az elismerések mögött, hanem azt, hogy nekem a díjakkal feladat és felelősség jár, amelyeknek meg kell felelnem, és be kell mutatnom azt a világot, ahonnan származom.

Van még kapcsolata a mai
bácskai világgal? Vissza szokott járni? Kortárs témákon nem gondolkozik?

Az erdélyi körülményekhez hasonlóan a bácskaiak is teljesen mások lettek, mint amilyennek én ismertem őket. Míg a diktatúrának nem sikerült a kisebbségi összetartást megtörnie, a délszláv háborúnak és a globalizációnak igen: a családok szétszóródtak a világban. A magyar anyanyelvű írók szinte mind átköltöztek Magyarországra, és a barátaim, ismerőseim közül a legtöbben elhunytak már. Szülőfalum, Bácskossuthfalva házainak legalább a fele üres. Ezért nemigen szoktam visszajárni oda, nincs miért. Az ottani életem 1991-ben véget ért, így nem is írhatnék hitelesen a jelenlegi viszonyokról. A Földszabadulás leadása után a terveim között szerepel egy Szabadkán játszódó, hetvenes–nyolcvanas évek történéseiről szóló novelláskötet megírása. Egy ilyenhez még bőven van saját, megélt tapasztalatom.

Fotók: PKÜ/Onda Róbert

#a hét szerzője