Friss és ropogós még a Százhúszból hét című antológia, amely az Örkény István-ösztöndíjas szerzők drámaszövegeiből összeállított kiadvány. A te első drámád, a Búcsújárás egyike a kötetben megjelenő hét alkotásnak. A cím viszont azt is jelzi, hogy az ösztöndíjprogram alatt rengeteg szöveg született. Milyen szempontok alapján válogatták be a műveket, illetve hogyan érint ezt téged szakmailag és érzelmileg?
Az Örkény István drámaírói ösztöndíjat 1998-ban hirdették meg első alkalommal, és a programnak köszönhetően az azóta eltelt 27 évben százhuszonegy dráma született. Radnóti Zsuzsa szerkesztésében legutóbb 2003-ban jelent meg antológia Harmincból öt címmel, a most napvilágot látott kötetbe az elmúlt öt év Örkény-ösztöndíjas drámaterméséből válogattak be hét művet. A kérdésed első felének a megválaszolásához segítségül hívom Bodolay Gézát, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatóját és Szabó Attila igazgatóhelyettest, a kötet szerkesztőit, akik a közel hétszáz oldalas kötet előszavában így fogalmaznak erről: „A szándékunk az volt, hogy a rendelkezésre álló alkotások közül lehetőleg sokféle dramatikus nyelvet, megközelítésmódot és bemutatott témát felvillanthassunk, »budapesti«, »vidéki« és »határon túli« szerzőket és problémákat egyaránt, az olvasó pedig majd maga döntse el, hogy a darabok kirajzolnak-e bármiféle – ad absurdum »generációs« – mintázatot.”
És valóban, ha valaki felüti a kötetet és elolvassa a hét drámát, érzékelheti, hogy a szerkesztői szándék milyen szépen kirajzolódik. Természetesen nagyon örülök, hogy a Búcsújárást is érdemesnek találták beválogatni, és ez ismét csak megerősít abban, hogy talán valami értékeset, izgalmasat sikerült alkotni. A témaválasztás szempontjából nincsenek kételyeim, de az első drámánál és a másodiknál – de lehet, hogy a harmadiknál, negyediknél is – meg-meginog a szerző, hogy vajon az alkotói szándékot sikerült-e megfelelően megvalósítani, átadni, a történet és a szereplői úgy szólalnak-e meg másoknak is, ahogy az ő fejében… Hogy a temérdek dráma, amit élete során olvasott, a rengeteg előadás, amit látott, a színházi tanulmányok, dramaturgiai ismeretek segíti-e őt akkor, amikor a szereplői elkezdenek ficánkolni, önálló életet élni, elfáradnak, majd felélednek, és erre-arra huzigálják a cselekmény szálát. Borzalmas, hogy mit tudnak művelni!
A darabot 2020-ban írtam, az azt követő időszakban nagyon sok tervem, tervünk volt vele – a felolvasó után szó volt arról, hogy előadásként is megvalósul a bemutatása, különböző projekteket társítva hozzá, és hogy játékfilm is készül belőle –, aztán pörgött tovább az élet, egyéb földi dolgok jöttek. De azóta sem ereszt, úgyhogy ezért is örülök a megjelenésnek, mert ez újabb lendületet ad, hogy ismét elővegyem és foglalkozzak vele.
Annak ellenére, hogy szakmai szempontból is megkérdőjelezhető, gyakran hallani, hogy a drámaszövegek írott formában mit sem érnek, azoknak a színpadon a helyük.
Noha még nem láttam olyan „átlagolvasót” – színházi embert igen –, aki azzal robogott volna be a könyvesboltba, hogy „ide nekem az összes drámakötetet!”, és olyan dramaturggal is találkoztam, aki nem szívesen olvas drámaszöveget, és hogy sokan nehézkesnek találják a drámaszöveg olvasását, azért számos ellenpéldát is fel tudok sorakoztatni. Csak egyet említve: a napokban jelezte két fiatal újságíró kolléganőm, hogy ők kimondottan szeretnek drámát olvasni. Bizonyára a legtöbb drámaíró azzal a szándékkal ír drámát, hogy azt majd bemutatják, és – jobb esetben – látja maga előtt a színpadon a cselekményt alkotás közben. Mint ahogy az olvasó is. Remélem, hogy kíváncsian veszik kézbe ezt a kötetet mindazok, akiket kicsit is érdekel a kortárs dráma, és azt is, hogy az ösztöndíjas szerzők alkotásaival – nem csupán erről a hét darabról beszélek –, „kockázat” ide vagy oda, minél többször találkozunk a színházak repertoárjaiban. És igen, ilyen szempontból mondhatjuk azt is, hogy akkor ért célba egy darab, ha bemutatták.
Ennek értelmében pedig milyen egy drámaszöveg megalkotásának a folyamata?
Nem tudok általános receptet mondani. Feltehetően minden szerzőnek más munkamódszere van. Nyilván függ a témától, de a kutatási részt nem lehet/szabad megúszni. Az eddigi két drámám és egy verses mesejátékom megírása más-más módszert kívánt. Az egyiknél egy konkrét helyszínbe és időbe helyeztem bele fiktív karaktereket, a másikban egy valós személy nyomán alkottam meg a figurát, és aszerint alakult a cselekmény, a harmadikat pedig egy bizonyos eseményre írtam. Dióhéjban talán csak annyit, hogy kezdetben fontos feltennünk a kérdést magunknak, hogy miről is szeretnénk írni és miért, hogy honnan hová jutnánk el, kik és milyenek lesznek a karakterek, hogyan alakítják a cselekményt, mitől és mi lesz a konfliktus, mi a történet végkimenetele és így tovább. Rengeteg izgalmas megoldandó kérdés és feladat vár ránk. Sok gyötrődés és sok öröm, amikor sikerül egy szálat kibogozni, belebújni a karakterek bőrébe, megtalálni az adott szereplő igazságát. Időnként nem árt, vagy amikor már úgy érezzük, hogy befejeztük, kicsit eltávolodni, egy ideig pihentetni, és aztán friss szemmel újra átolvasni – sok minden letisztul ilyenkor. Vagy éppen megtaláljuk a megoldást egy olyan problémára, amire addig nem sikerült.
Az antológiában is megjelenő írásod tulajdonképpen az első drámád, ami azt is jelenti, hogy az Örkény István-ösztöndíj elnyerése előtt nem foglalkoztál komolyabban drámaírással. Miért kezdtél kísérletezni ezzel a műnemmel?
Ez szépen be- és összeérő folyamatok eredménye. Az egyetemi alapképzést teatrológia szakon végeztem Kolozsváron, majd a Tomcsa Sándor Színházban voltam dramaturg és művészeti titkár, később rövid ideig az Udvarhely Táncműhelynél. Tizenöt éve újságíróként dolgozom, de időközben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaíró mesteri szakán folytattam a tanulmányaimat, és ott született meg néhány jelenet, amelyek aztán a Búcsújárás alapját adták. Az ottani tanáraim – Albert Mária és Horváth Péter – a későbbiekben is követték és támogattak a megírásában. De akkor még nem gondoltam, hogy egy egész estés darab születik belőle. Néha elővettem, amikor eszembe jutott valamilyen megoldás egy-egy felmerült problémára, de egyébként pihent a laptopom valamelyik mappájában. A koronavírus-járvány idején kezdett foglalkoztatni, amikor nem lehetett megtartani a csíksomlyói nyeregben a pünkösdi búcsút, hogy vajon ezek a szereplők mit tennének egy ilyen helyzetben. Ekkor találkoztam az Örkény-ösztöndíj kiírásával, és így történt, hogy megírtam három felvonásban: az első egy „átlagos” pünkösdi búcsú időszakában játszódik, a második 2019-ben, amikor Ferenc pápa ellátogatott Csíksomlyóra, míg a harmadik felvonás a vírushelyzet terhelte időszakot mutatja be egy csíksomlyói család, Lajosék és a vendégeik szemszögéből.
A Búcsújárásra nemcsak az ösztöndíj kuratóriuma, de a színházrendezők is felfigyeltek. A darab megírását követően viszonylag rövid időn belül színpadon is láthatta a közönség. Hogyan történt mindez?
A Csíki Játékszín akkori művészeti tanácsa figyelt fel arra, hogy elkészült az Örkény-ösztöndíj ideje alatt írott drámám. Most is emlékszem, amit akkor Boros Kinga teatrológus, egyetemi oktató (akkor a művészeti tanács tagja volt) mondott: „egy Örkény-ösztöndíjas helyi szerző helyi kötődésű darabját bemutatni a helyi színház számára ziccer…” Így történt, hogy Dálnoky Csilla rendezésében 2021-ben a magyar kultúra napján az első felvonást, majd pünkösdkor a teljes darabot bemutatták felolvasószínházi formában. Később még egy fesztiválra is ellátogattak Lajosék, és azóta – idő, pénz, netán szándék hiányában – pihennek. Érthető tehát, hogy most nagy izgalommal készülődtek Budapestre.
Hogyan fér össze, mi a kapcsolat az irodalom és színház között?
Két külön művészeti ág, mégis, ha belegondolunk, nagyon sok színész versmondással kezdte, tehát az irodalom szeretete vezette a színpadig. És hát a dráma az abszolút kapocs, ami – hogy nagyon egyszerűen fogalmazzak – színpadra szánt irodalmi alkotás. Visszakapcsolva a korábbi kérdésedhez, az is eszünkbe juthat, hogy újraolvasva a klasszikusokat vagy felfedezni egy-egy kortárs darabot, milyen gyönyörű és izgalmas egy-egy szépen kirajzolódó karaktert végigkövetni az útján, egy fordulatos cselekményt, egy jól felépített struktúrájú vagy új dramaturgiai megoldásokat alkalmazó drámai alkotásban elmélyülni.
Miért van az, hogy vannak olyan szövegek, amelyek sosem tudnának jól működni színpadon?
Talán azért, mert nem a színház/színpad, hanem az irodalom felől közelít a szerző. Az nem árt (sőt!), ha a szerző ismeri a színpad törvényszerűségeit, a színház működését, egy előadás létrejöttének fontosabb mozzanatait, hogy milyen egy próbafolyamat, azt, hogy egy színész hogyan dolgozik, hogy egy szöveg mitől mondható vagy sem, a színpadi időt és így tovább. És ha már a szövegnél tartunk, akkor itt vannak a műfaji sajátosságok: például nem minden dráma, ami párbeszédes formában van megírva.
A Búcsújárás sikere talán annak köszönhető leginkább, hogy egy olyan témát ölelsz fel, amely a hazaiak számára (is) fontos, ugyanakkor olyan emberek szerepeltetésével mutatod be a csíksomlyói búcsú menetét, akik tulajdonképpen hétköznapi, egyszerű emberek. Miért döntöttél így?
Már-már közhelyesen hangzik, de mindig is a kisember érdekelt, a tárcáimban, novelláimban is gyakran az ő szemszögükből láttatok, a történések mozgatórugói, a háttér az, amit leginkább fel szeretek bontani, vagy legalábbis megpiszkálni, felmutatni. Nagyon szép, felemelő, hitben megerősítő és lelkiekben feltöltő az, ha meg tudjuk tapasztalni Csíksomlyó csodáját, ha ott vagyunk a többezres tömegben zarándokként, akár a környékről, akár távolabbról érkezünk oda. Elvihetjük magunkkal mindazt, amit ott átéltünk, és mindez a mindennapjainkat és bennünket is jobb emberré formál. De mi történik a fizikai síkon? És valóban tiszta szívvel tudjuk-e fogadni a hozzánk betérőket, és ők miként csodálkoznak rá a számunkra természetesnek vett dolgokra… Hogy a szent mellett hogyan jelenik meg a profán, azok az aktualitások, amelyekben élünk, amelyek a napi valóságunkhoz tartoznak… És lehet-e, illik-e akár humorral nyúlni ehhez a témához?
Milyen kutatási folyamatokat végeztél a darab megírása előtt, közben?
Egyrészt igyekeztem minden fellelhető könyvet, szöveget elolvasni – egyházi íróktól, néprajzkutatóktól, korabeli lapokat forgattam stb. –, ami Csíksomlyóval és a pünkösdi búcsúval kapcsolatos, másrészt ott volt, van nagyon erősen a saját tapasztalás. Akár újságíróként, aki az évek során interjúkat készít az egyházi elöljárókkal, zarándokokkal, vagy éppen tudósít a búcsúból. A pápalátogatás minden mozzanatát végigkövettük a székelyhonos kollégákkal, nem volt nehéz felidézni, de ott vannak például a darabban fellelhető, a csángókkal kapcsolatos témák, Anti bácsi alakját a moldvai riportútjaim során látottak-hallottak alapján gyúrtam össze. De egyszerű zarándokként is, amikor csak tehettem, részt vettem a búcsún – volt, hogy vendéget fogadtam, volt, hogy szakadó esőben gyalogoltam a keresztaljával a somlyói nyeregbe, netán búcsúfiára, tükrös szívre alkudoztam lent a vásárban. És jól emlékszem még a rendszerváltás utáni első szabad búcsúra 1990-ben, amelyen gyerekként vettem részt, Matild nagynénémékkel a csíkrákosi keresztaljával mentünk gyalog, szekérrel, emlékszem a felnőttek örömére és az izgatott készülődésre, hogy végre, ismét lehet szabadon búcsút tartani Csíksomlyón. Én pedig azt hittem, hogy egész nap térdelni fogunk és imádkozni… Szóval ezek így mind szépen összegyűltek, összesodródtak.
Voltak számodra is meglepő részei a munkafolyamatnak?
Igen, voltak. Az elsődrámás szerző gürcölésein túl az érzelmi vonal volt nagyon erős – így visszatekintve. A szereplők belekúsztak az életembe, sőt a családom életébe is, hiszen miközben írtam a drámát, nagy izgalommal várták az újabb fordulatokat, bizonyos helyzetekben felvetették, hogy a szereplők hogyan reagálnának, mit tennének. Lajosék ott ettek velünk egy asztalnál, ott voltak a mindennapjainkban, a reggeli kávézásnál, az elsütött poénokban. Már jóval a Búcsújárás befejezése és a bemutató után voltunk, amikor elkezdett foglalkoztatni, hogy a darab végét megváltoztassam. Egyik éjjel eszembe jutott, hogy lehet, Lajosnak meg kellene halnia. Reggel el is mondtam, a család pedig könyörgött, hogy ne, azt nem tehetem, „ne öljem meg” Lajost. Egyelőre nem tettem meg, de előfordulhat, hogy valamikor sor kerül rá. (Csak meg ne tudják.)
Nem biztos, hogy ennyire együtt kell lélegezni a művel, a szereplőkkel, de amikor irodalmi szöveget készülök írni, mindig eszembe jut, hogy bárcsak annyira bele tudnék helyezkedni a történetbe, mint amikor a Búcsújárást írtam.
Három évvel ezelőtt újból részesültél a drámaösztöndíjban. Az elismerésre bekerülő drámád a Csillagszálló lakója.
2021 nyarán készítettem interjút Szente B. Levente költő, író, néprajzkutatóval, akinek megjelenés előtt állt egy, a múlt század derekán született székelykeresztúri cigány emberről összegyűjtött anekdotáskötete bővített kiadása. Nagyon izgalmasnak tűnt ez a Tutinak becézett ember, drámába kívánkozott az alakja. Udvarhelyszéken ma is sokan emlékeznek rá, emlegetik a beszólásait, a hozzá kapcsolódó humoros történeteket, az írói és szónoki tehetségét, azt, hogy egy olyan korszakban mondott ki dolgokat, amikor mindenki csak suttogott vagy még azt sem merte. Közben pedig egy ágrólszakadt figura volt, tyúkot lopott, és többször is megjárta a börtönt, állítólag ott művelte ki magát. Sok „állítólag” van az életében, azt sem tudni, hogy pontosan hogyan halt meg és mikor, talán egy híd alatt találták meg összeverve. És az ő történetének eredtem a nyomába. Noha izgatott a téma, nem írtam akkora lendülettel, beleéléssel, mint a Búcsújárást. Másféle anyag, másféle struktúra, másak voltak a fogódzók. Nem tudtam folyamatosan a szereplőben élni, azaz ő nem élt bennem, sokáig nem értettem, éreztem őt. A rövid – sokszor egy-két mondatos – anekdoták alapján kellett kitalálni, felépíteni. Az anekdotákon túl megkerestem olyanokat, akik ismerték, hogy meséljenek róla, és mindenki, aki hallotta a nevét, vidáman idézte fel, de többnyire ugyanazok a történetek ismétlődtek. Helyismeretem sem nagyon volt, nem ismertem behatóan Székelykeresztúr vidékét, ahol élt. Én még gyerekként éltem a kommunista időszakot, nyolcéves voltam a rendszerváltáskor, és ugyan csak foszlányos emlékeim vannak, de az érzés meghatározó. Meg hát foglalkoztatott az az időszak, több téma kapcsán is kutattam az évek során. Így hát némiképp a korra jellemző sajátosságokkal, de egy fiktív világot építettem fel köré. Aztán most úgy alakult, hogy fél éve kétlaki életet élek, és az egyik város, ahol sokat tartózkodom, az éppen Székelykeresztúr. Érdekes visszakanyarodása az életnek, úgy látszik, még dolgom van a Csillagszállóval is.
