Egy rádióinterjúban arról beszél, hogy székelyként mindennap összeülnek a barátokkal, szomszédokkal, mesélnek, beszélgetnek családról, nemzetről, irodalomról, politikáról. Általában ezeket az „összeröffenéseket” pletykálkodásnak tudjuk be. Valóban szóba kerülnek a felsorolásban is megemlített, elég komolynak tekinthető témák?
Persze hogy igen, de „vérre menő” viták soha nem voltak. Nagyjából azonos a világképünk, amiben nem értünk egyet, oldjuk humorral, egy pohár borral… Keresztény konzervatív család létünkre jó az öniróniánk is. Néha.
Amikor az ön nevére és írásaira rákeresünk, két dolog biztosan elénk kerül: a macskák és a történelem, a múlt, hiszen ezek a kedvelt témái közé tartoznak. Miért pont ezek?
Ezeket tartom fontosnak jelen földi életemben.
„Magyar író valahonnan a középpályáról, jóderékszékely, gyimesi csángó, macsó állat, érzékeny lélek, megszállott lovasember, előítéletekkel teljes publicista, Vazul macskám kedvenc gazdája, elvetemült nőimádó, ókonzervatív jellem, barátaim barátja. Ilyenekkel szeretek magamnak bókolni” – mondta ezelőtt több mint tizenöt éve. Most hogyan bókol önmagának?
Ugyanígy. És egyéb rossz tulajdonságaim is vannak…
Azt is mondta, hogy az írói lét egyfajta életformát, világnézetet, személyes habitust jelent, vagyis a környezethez való viszonyt. Ezt pedig befolyásolja az, hogy ön csángó, székely, magyar, európai, férfi és keresztény. A nevelkedést, a hitet és nemzeti kérdéseket nem lehet, s nem is kell elvonatkoztatni egy-egy szépirodalmi műtől?
Lehetni lehet, de nem érdemes, ha nem akarunk hazudni magunknak, azt meg minek?!
Ön szerint kevés olyan dolog van, amit igazán érdemes megörökíteni: „Egyre inkább szilárdul bennem a meggyőződés, hogy nem kell mindenáron és mindent megírni.” Mi az, ami még belefér?
Hát, ami talán jobbá teheti saját, és közösségünk életét. Nem lehet mindent megtenni, amit kell, de mindent meg kell tenni, amit lehet.
„Meglehet, ha Magyarországon születtem volna, ott élnék, egyáltalán nem érdekelne a politikum, a közélet. Erdélyben azonban nem lehet közömbös maradni, nemcsak azért, mert ez lelkiismeretlen lenne, hanem azért sem, mert fizikailag lehetetlen: nem engedi a környezet, a körülmények, a rá nehezedő társadalmi nyomás.” Az idézett gondolatai alapján ez egy olyan téma, ami nemhogy érdemlegességet élvez, de szinte már kötelezettsége is a szerzőknek.
Számomra határozottan. A Fennvaló nem ad csak úgy potyára tehetséget, elmét, pénzt, paripát, fegyvert.
Ön szeret más korokban élni. A múltba nyúl vissza a legtöbb regényében és a novellájában is.
Mindig is a múltban élt az énem jobbik része. A jelen néha csak egy szieszta, vagy kötelező gyakorlat.
És ehhez tartozik az ősei iránt érzett mély tisztelete. Azt mondta, „akinek nincs gyökere, virágot sem fog hajtani”. Az írásaival, az életművével ezt a bizonyos gyökeret táplálja, gondozza?
Erősen remélem, igen. Szeretném azt hinni, tiszta tekintettel nézhetek majd őseim szemébe, ha eljön az idő.
Az én édesapám is székely és gyimesi csángó. Ez a kettősség egy érdekes keveréke az embernek – különböző értékrendek találkozása. Hogyan látja önmagában a gyimesit és hogyan a székelyt?
A gyimesi csángó is székely, csak valamicskével talán jobb… Viccet félretéve: Ugyanaz a vér ez, csak árnyalatok vannak…
És ez hogyan tud megmutatkozni a papíron – olyankor van különbség?
Van. De ez is olyan, mint a magyar konyha: más-más ízek néha, de azért mégiscsak ugyanaz…