Kezdjük rögtön egy in medias res kérdéssel. Szörényi László professzor mondta, hogy „van irodalom, és van az irodalom látszatát keltő tevékenység”. Mit gondolsz erről?
Ennél elegánsabban nehéz leírni a helyzetet. A kor, amelyben élünk, rengeteg mindent összemos, és nemcsak az irodalom tájékán. A közösségi médiában ugyanolyan súllyal van jelen egy vicces kismacskás mém, mint egy természeti katasztrófa híre, melyben többezren életüket vesztették. Ugyanez a helyzet az igazsággal vagy az annak maszkírozott ferdítéssel. Ezek után az sem lehet meglepő, ha egy Ady- vagy Radnóti-vers ugyanakkora eséllyel bukkan fel, mint egy nekik tulajdonított hamisítvány. Létezik például olyan „Kosztolányi-idézet”, amely rendszeresen megjelenik gyászjelentéseken. Szegény Desiré meg csak forog a sírjában. De ne nézzünk nagyon vissza: a kortárs szövegek is teljesen másképp mérettetnek meg manapság. A közösségi média kék tengeréből aszerint bukkan fel egy értékes vagy giccses irodalmi tartalom, hogy melyik típusra kattintottunk többször az elmúlt időszakban. Másfelől meg lassan – a korrektség nevében – már azt kövezik meg, aki ki meri mondani, hogy szakmai értelemben valami nem tekinthető műnek. Így aztán, ha valaki nem különösebben képzett vagy érdeklődő ilyen szempontból, annak marad a szerencse, a véletlen. Lehet, hogy bizonyos szövegek sokkal elérhetőbbek, de teljesen esetleges, hogy kihez mi jut el. Na, meg persze marketing kérdése is. Így aztán gyakran szakmai szempontból magas minőséget képviselő szerzők és műveik nem kapnak megfelelő figyelmet (talán el is kedvetlenednek), mások pedig silány klapanciákkal tömegeket mozgatnak meg.
Lakatos Mihály szerint az irodalom dupla fenekű fogalom – egyszerre beszélhetünk művészetről és szakmáról is. Te hogyan definiálnád az irodalmat?
Természetesen művészet és szakma is egyben. Régen ez a kettő nem is határolódott el ilyen élesen egymástól (vö. ars). A szakmai tudás határozottságot ad, segít a helyes formát, mértéket, egyensúlyt megtalálni. A szó mai értelmében vett művésziséget pedig talán az ihlettel, a tehetséggel lehet összefüggésbe hozni: a szikra, a tűz, a váratlan, az átütő erről a területről várható. Ha jó szöveget szeretnénk alkotni, egyikről sem lehet lemondani.
Téged mindig érdekelt az irodalom működése, illetve a különböző évszázadok állapota. A szakdolgozatodban, a mesteri és doktori disszertációidban az eltérő korszakok irodalmára világítasz rá, egyúttal viszont azt is bizonyítod, hogy ezek a korok tükröket tartanak egymásnak, mint mondod, sok a félelmetes egybeesés, összecsengés is közöttük. Beszéljünk kicsit a múlt századok irodalmáról – mennyire befolyásolta az irodalom az emberek mindennapjait?
Ebben az értelemben is nagyon sok változás történt az elmúlt századok során. A legrégebbi kor, amivel foglalkoztam, a 18. század első fele volt. Világi jellegű halotti orációkat tanulmányoztam. Ha manapság valaki mond egy temetési beszédet, legyen az mégoly igényes is, nehezen neveznénk irodalomnak. Valószínűleg akkor sem tekintették annak, viszont a ma perspektívájából megnő ezeknek a szövegeknek az értéke. Főként, hogy megformálásukban, tartalmukban túlmutatnak a szélesebb körben elvárt színvonalon, és sok szempontból eredetiek. Az orációk, a késő barokkból a felvilágosodásba hajló időszak terméseiként, a bennük rejlő alapvető vibrálással, figyelemre méltó utalásrendszerrel és megformáltsággal, sajátos pillanatképét adják a kor irodalmi helyzetének.
Mindezen túlmenően még a kihámozható tények, a társadalmi viszonyrendszer, a közönséggel való kapcsolat, az emberi történetek mind erős példákként jelennek meg. Érzelmi hullámvasút látni a kor hierarchiáit, a halottak döbbenetesen alacsony korát, a személyes tragédiákat (Teleki Judit grófnő 17 gyermekét és két unokáját temeti el, mielőtt 58 évesen maga is meghal), és a néha-néha még a gyászbeszédben is megjelenő költőiséget vagy humort. Mai ésszel-szívvel sok minden felfoghatatlan.
És ha a kortárs irodalmunkra irányítjuk a figyelmünket, mit tudunk elmondani, hogyan működik?
Néha az az érzésem, hogy búvópatakként. A jeles alkalmainkon nem tudunk meglenni irodalom nélkül, viszont a mindennapokban nem annyira egyértelmű a jelentősége. Egy felmérés szerint az olvasók mindössze hat százaléka olvas verset. Ennek ellenére mindegyre előbukkannak művelt és érdeklődő olvasók, és olyanok is, akik még csak most közelednek az irodalomhoz. A közösségi médiának és az internetnek általában nem tagadhatjuk azt a pozitív hatását, hogy ha jól tájékozódunk, rengeteg értékes, izgalmas szöveghez hozzáférhetünk. Nem is olyan nagyon régen, egyetemista koromban, ezekért az olvasmányélményekért még órákat gubbasztottunk a könyvtárakban.
A Bárka folyóirat és a Bárkaonline főszerkesztő-helyetteseként bizonyára az irodalom intézményesített formáját is jobban átlátod. Hogyan tudják koordinálni az irodalom feladatát, avagy küldetését ezek a létesítmények?
Intézmények területén is nagy a szórás. Mindenki igyekszik a tőle telhetőt megtenni az irodalom népszerűsítése érdekében. Nyilván én is leginkább csak a saját szándékaimról tudok színt vallani. De az is jól látható, hogy nincs egységes kánon, irányjelző. Párhuzamosságok vannak, táborok, értékrendek – és csak keveseknek sikerül ezeken felülemelkedni, és csak a minőségre figyelni. Mi, a Bárkánál ezt a nagy célt tűztük ki magunk elé.
Egy korábbi interjúban arról beszélsz, hogy Erdélyben a nyitottsághoz szoktál hozzá, ahhoz, hogy kíváncsiak vagytok egymás művészetére. Magyarországon viszont mást tapasztaltál, éles határvonalak (is) vannak az alkotók között. Szerinted ennek mi az oka, illetve miben nyilvánul meg mindez?
Nagyon és számomra érthetetlenül átpolitizált az irodalmi élet (is). Egy kicsit olyan, mint egy mérgező nagycsalád, amelynek tagjai összejöveteleken csak-csak eljópofiznak egymással, de kis klikkekben folyik a sárdobálás és az öldöklés. És még talán ez is jobb a közönynél. Említettem már, hogy párhuzamosságok vannak. Ez azt is jelenti, hogy bizonyos táborok egyes tagjai nem is olvassák egymást, nemhogy leülnének egy kávéra vagy sörre. Ennek megfelelően külön értékrendek jönnek létre, más-más csúcsok képződnek meg, végletesen relativizálódott, hogy mi tekinthető fontosnak vagy értékesnek.
A Bárka folyóirat és az online változat szerkesztői értékrendje a minőség, ennek alapján szelektáljátok a megjelenő (és a meg nem jelenő) műveket. Akár ezen belül, mi a legfontosabb feladata egy szerkesztőnek?
A szerkesztő szűrőjét az életében eddig elolvasott klasszikus és kortárs művek, elméleti munkák jelentik. No meg az ízlése is, de ennek kisebb a jelentősége. A legfontosabb feladat szerintem a figyelem, a teljes odafordulás, a jóindulat. Viszonylag hamar meglátszik egy szövegen, hogy tart-e valamerre, milyen igénnyel lép fel, mennyire veszi komolyan az olvasót, érdekes-e, netán újszerű-e. Utána pedig mérlegelni kell. Elég erős-e, illeszkedik-e a tervezett számokba, esetleg tematikákba, milyen párbeszédeket tud kialakítani más meglévő vagy tervezett szövegekkel. És ott van még a helyhiány is. Általában hatalmas kéziratanyaggal küzdünk, több folyóiratszámra elegendő anyaggal.
Te nemcsak költőként szeretsz párbeszédet kialakítani az olvasóiddal, de szerkesztőként is igyekszel létrehozni olyan tereket, ahol a szerzők és az olvasók vagy a szerzők és a szerkesztők is tudnak kapcsolatot létesíteni. Miért nélkülözhetetlen ez ma?
Beszélgetni mindig fontos, akár élőben, akár virtuálisan. Ha mindez nem pusztán a hecc kedvéért történik, hanem valódi érdeklődés szüli, abból mindenki gazdagodhat, épülhet. A baj akkor van, amikor már nem is beszélünk, amikor mindegy lesz, hogy mit gondolunk, vagy mit gondol a másik. Békéscsabán irodalmi rendezvényeket is tartunk, és jó érzés látni, hogy a közönség tagjai meg merik szólítani a szerzőt az est után. Egy íróhoz sokkal kevesebb érdemi visszajelzés jut el, mint hinnénk. Az írás magányos szakma. Lehet, hogy az az egy mondat, amit neki mondunk, továbblendíti egy nehéz alkotói időszakon. Ugyanez a helyzet az írásos visszacsatolásokkal is.
Végezetül említsük meg a kortárs irodalom legfontosabbnak is mondható csoportját, a fiatal, pályakezdő írókat és költőket. Azért mondom, hogy ők a legfontosabbak, mert ők fogják továbbvinni mindazt, amit ti – szerzőként és szerkesztőként – adtatok a saját nemzedéketeknek. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatójaként hogyan látod a mai író- és költőpalánták jövőjét?
Annak ellenére, hogy az irodalom művelése jelenleg nem tűnik sikerszakmának, nagyon sokan vannak, akik ezzel szeretnének foglalkozni. Persze, hogy mennyire komolyan, azt majd az idő és a körülmények eldöntik. Soktényezős kérdés, hogy ki miért marad a pályán. Nagyon könnyű letérni: anyagi megfontolásból, a női szerepekből adódóan (igen, még mindig), az elkötelezettség gyengülése miatt, a kevés biztatás miatt, vagy éppen a már említett rossz közhangulat, harcok okán.
De pontosan a jelentkezők magas számából következően vannak jó néhányan, akik nagyon komolyan veszik a feladatukat, tanulnak, olvasnak, művelik magukat, és nem hagyják kiapadni a kreativitásukat. Kísérleteznek, játszanak, élvezik az írást. Mindez segít nekik kitűnni abban az óriási zajban, amelyet egyrészt a mindenféle írók, másrészt a saját generációjuk is kelt. Színes és változatos a látkép, és egy-egy igazán jelentős életmű reménye is feldereng.
