Néhány évvel ezelőtt egy interjúban kiemelted, hogy téged legtöbben újságírónak ismernek, mintsem írónak vagy költőnek. Az utóbbi időben pedig mintha tényleg elcsendesedett volna a szerzői éned – az irodalmi esteken is jobbára te vagy a beszélgetőtárs, a szerkesztő. Elfogytak a témáid, nincs mondanivalód?
Ennek nagyon egyszerű oka van. Lassan 17 éve, hogy falura költöztem. Rá kellett jönnöm, hogy az itteni emberek, ha megkérdezik, hogy mivel foglalkozom, és én azt válaszolom, hogy költő vagyok, író vagy szerkesztő, számukra teljesen értelmezhetetlen. De mivel már többször láthatták a nevem újságokban, az arcomat a televízióban, így sokkal egyszerűbb, ha azt mondom, hogy újságíró vagyok. A párhuzamos világok találkozása nem feltétlenül rossz dolog, a földön tart. Ha kérdezték már meg tőled, hogy ha elolvasol egy könyvet, utána mit csinálsz vele, akkor szerintem érted, hogy miről beszélek. Hogy a kérdésed második felére is válaszoljak, két éve jelent meg az Idegen állat, azóta egy kicsit tényleg visszavonultam. Az új verseskötetemen dolgoztam, most épp a szerkesztése folyik, remélem, tavasszal megjelenhet.
Azt is mondtad ebben az említett interjúban, hogy a Wikipédia-oldaladon a következő jellemzést kaptad: költő, humorista, punkénekes. Mi igaz rád ebből?
Nem tudom, ki készítette a Wikipédia rám vonatkozó cikkét, de biztos vagyok benne, hogy a jó szándék vezette, és ezúttal is köszönöm neki. Mi igaz rám ebből? Írtam néhány verseskötetet, de írtam humoros, vicces írásokat is, és igen, gyerekkoromban tényleg énekeltem egy punkzenekarban.
Amikor felkértelek erre a beszélgetésre, azt mondtad, félsz, nem tudsz értelmeset mondani. Egy költő-írónak (a te esetedben legalábbis) mindig ott van ez a félsz, amikor megszólal?
Most, amikor a répatermesztőktől az igazmondó egyesületek elnökségi tagjain át mindenki önti ránk a gondolatait és véleményét, és mindenki egyszerre beszél, mert szereti hallani a hangját, kérdés, hogy van-e miért csatlakozni a hangzavarhoz. Ha valami ténylegesen foglalkoztat, abból általában vers lesz.
Az erdélyi, s azon belül is a székely irodalom egyik legfontosabb szerzőjeként tartunk számon. Ez talán legfőképp a Sanyi bá és A lusta dög című köteteidnek köszönhető. Hogyan tudnád meghatározni a székely irodalmat?
Először azt kellene biztosan tudnunk, hogy van-e ilyen, hogy székely irodalom vagy egységes magyar irodalom van, amelyet különböző térségek irodalma alkot. Részt vettem néhány beszélgetésen ebben a témában, de nem lettem okosabb. Pont egy olyan kérdés, mint hogy van-e női irodalom. Én azt olvastam, hogy nincs, de néhány költőnő barátom pont az ellenkezőjét állítja. Az erdélyiség, székelység, azt hiszem, leginkább a témaválasztásban és a szóhasználatban fogható meg, és csak másodsorban gondolok itt a jellegzetes tájszavakra. Meg talán van a székelyeknek a nyelvi sajátságaikon túl egyfajta észjárásuk is. De lehet, hogy a nemrég elhunyt Vári Attilának volt igaza, amikor azt mondta, hogy mivel más a kollektív emlékezetünk, mint a Magyarországon élőknek, ezért a szavaink mögötti tartalom is más. Így aztán sokszor megtörténik, hogy bár ugyanazon a nyelven beszélünk, mégsem értjük egymást.
Mennyiben válik le, mennyiben és miben különbözik mindez a magyarországi kortárs irodalomtól?
Egy-két könyvet leszámítva szinte semmiben. Vagy legalábbis én nem látom. De azért a választ meghagynám a kritikusoknak, valószínűleg kívülről sokkal jobban látszik, hogy van-e egy erős kimutatható erdélyi vonal, ha úgy tetszik, irányzat jelenleg.
A Magányos nőknek, bukott fiúknak című könyved megírásakor az is foglalkoztatott téged, hogy van-e a magyarországihoz fogható kortárs erdélyi magyar közéleti líra.
Megint az a probléma, hogy mit értünk azalatt, hogy közéleti líra. Hajlok arra, hogy minden vers végül is közéleti líra is egyben. Ha így vesszük, akkor van. De a szó klasszikus értelmében is van. Hogy csak egyet említsek, nemrég jelent meg Zsidó Ferenc A fák magukhoz húzzák az esőt című regénye – ha valaki szeretné megtudni, hogy milyen a mindennapi élet a várostól távol eső kis székely zsákfalvakban, mindenképpen szerezze be.
Csaknem tíz évvel ezelőtt a következőket mondtad: „Kell-e a versnek 2015-ben kilátástalanságról, a fiatalok elvándorlásáról, Székelyföldet legszívesebben skanzenné alakító politikusokról beszélni, arról, hogy bár ezen a tájon tömbben él a magyarság, kulturálisan mégis periféria. Ha rám nézve ez semmi jót sem hoz, akkor is beszélnem kell ezekről a dolgokról.” Kell beszélni ezekről a problémákról, de hogyan?
Akik olvassák, azok pont olyan tehetetlenek, mint a problémákat megfogalmazók. Akiknek meg olvasniuk kellene, azoknak sem kedvük, sem idejük ilyen semmiségekkel foglalkozni. A kultúrával való bíbelődés nagyon kevés szavazatot hoz, és ezt minden politikus tudja. Az irodalom hatása a társadalom mindennapi életére jelenleg zéró. Talán a történészek hasznát veszik majd, ha isten tudja, hány év múlva éppen ezt a korszakot kutatják.
Mit gondolsz – az erdélyi, illetve a székely gondolkodás hogyan tudja erősíteni az összmagyarságot?
Szeretném azt hinni, hogy fontos részét képezi, hogy az építmény egyik nélkülözhetetlen tartóeleme.
A Krónikaonline.ro felületén olvashatjuk a gondolataidat: „Valahogy genetikailag úgy alkottak meg, hogy a gyors érvényesülés érdekében sem vagyok képes olyan dolgokat megtenni, amelyek a szabadságról, gerincességről, igazságról és egyáltalán az emberről, a férfiról alkotott elképzeléseimmel nem egyeznek.” Itt előkerülnek elvont fogalmak is. Mit jelent számodra például a szabadság?
Munkát. Lehetőséget egy értelmes életre. Hogy mindennap azzal foglalkozhatom, amivel mindig is foglalkozni akartam.
Most, hogy nem messze tőlünk is háború dúl, és mindenki a világ és a társadalmi rendszerek összeomlásáról beszél – mit jelent a haza és az otthon a te fogalomtáradban?
Szülőföldet, anyanyelvet, a mindenkori biztos pontot, minden előnyével és hátrányával.
Székelyföldön születtél, ott is nevelkedtél. Azt is többször hangoztattad már, hogy nem szeretsz utazni. Volt arra lehetőséged, hogy elköltözz, egy messzi, távolabbi országba telepedj le, és te nemet mondtál?
Utaztam autóstoppal, vonatfolyosókon, autóbusz ülései között a földön ülve ezer kilométert, teherszállító rakterében, ahova bejött a kipufogógáz, aludtam vonat- és autóbuszállomásokon csatlakozásra várva, levezettem ki tudja, hány százezer kilométert, és ez sokáig meg se kottyant. Aztán ha most el kell indulnom egy hosszabb útra, már egy héttel előtte rosszul vagyok. Lehet, hogy mindennek megvan az ideje. Az anyanyelv azért eléggé behatárolja, hogy hova költözhetnék vagy költözhettem volna. Lehetőségem természetesen lett volna rá, csak hát én egy hegyi ember vagyok. Jelenleg négyszáz méterre lakom az erdőtől, de tegyük fel, összecsomagolok, itt hagyom a házat, a gyümölcsöst, amit én telepítettem, és beköltözöm egy nagyvárosi tömbházlakás tizedik emeletére. Biztos meg lehet szokni, hogy reggel a kukásautó hangjára ébredsz, vagy arra, hogy valaki rúgja a liftajtót. És nagyszerű lehet napi két-három órát tömegközlekedési eszközökön tölteni, összezárva minél több emberrel. Aki ebben nőtt fel, annak ez valószínűleg teljesen normális, és lehet, én is meg tudnám szokni. Szőcs Kálmán óta tudjuk: megszokni könnyű, csak élni nehéz.
Van-e kedvenc helyed Erdélyben vagy akár Magyarországon?
Barátok nélkül a legszebb város is maximum másfél napig érdekes. Nem jártam mindegyikben, de nagyon szeretem a magyarországi kisvárosokat, platánfáikkal, fürdőikkel, rendezett tereikkel, mindig élhető helyek benyomását keltették bennem. Erdély meg hát az otthonom, ahol pontosan értik azt, amit mondok, legalábbis reménykedem benne.
Sándor György humoristát szoktad idézni a fiadnak: „Fiatalok! Tiétek a jövő! Régebben úgy volt, hogy a miénk lesz.” Hogy látod most a jövőt?
Nem vagyok jós. Minden forrong, minden változik, hatások és ellenhatások követik egymást szédítő gyorsasággal. Hogy megtalálja-e nyugvópontját, ha megérjük, megtudjuk.
