Mi az első kép, ami eszedbe jut, ha Bálint Tibor író nevét említem?
Mivel Bálint Tibort személyesen nem ismertem – néhány évet egy városban laktunk, de nem tudom felidézni, hogy láttam volna –, ezért inkább valamiféle homályos képzet gomolyog bennem, s az is inkább Tamás Gáspár Miklós A punga című, igencsak szuggesztív és plasztikus esszéje nyomán. Kolozsvár, azt hiszem, a holt lelkek városa is, nemcsak hajdan volt írók, de irodalmi alakok jönnek rendre szembe egy-egy utcasarkon – a mai Emil Isac utca sarkán már hűlt helye annak a talponállónak, ahova Bálint Tibort képzelem, ha arra járok, ahogy álldogál hosszú, fekete bőrkabátjában a söntéspult mellett, toporog, kezében elnyűtt nejlonszatyor. A séta tér gesztenye- és gyertyánfái alatt üdvözli a padon napfürdőző öregjeit, majd az Erzsébet hídon át nekivág a Fellegvárnak. Nem a lépcsőn megy, körbekerül az Erzsébet úton. Jó kis kaptató fel a Dornei utcai házukig. Közben magyaráz, motyog, vitatkozik. Ráérősen ballag, soha nem siet. Elidőz.
Mi az első emléked, ami Bálint Tiborhoz köthető?
Az első emlékem Bálint Tiborról a Zokogó majom 1969-es kiadásának borítója – negyedik emeleti panellakásunk nagyszobájában állok, a könyvespolc előtt, s olvasom a könyvek szerzőit/címeit. Megragad a cím, a barnás borító, a groteszk majom. A könyv túl vastag, barnák a lapjai, rengeteg benne a betű. Nem olvasom akkor el.
Mennyi időre van szükség ahhoz, hogy egy elhunyt szerző hagyatékával elkezdjünk foglalkozni?
Minden irodalmi hagyaték fontos a megőrzésre – még ha mai napig is rendre kerülnek zúzdába, ószerre, jó esetben a PIM-be az erdélyi írók hagyatékai. Foglalkozni meg bármikor lehet, nem időhöz kötött, kérdés, van-e, aki foglalkozzon velük.
Hogyan tudnád összefoglalni a Bálint Tibor-életmű legfontosabb aspektusait? Bár a Zokogó majom a legismertebb Bálint Tibor-mű, több írásodban próbálsz rámutatni arra, hogy van még az életműben olyan (láthatatlan) szöveg, amit érdemes a kezünkbe venni.
Nem akarok kitérni a válasz elől, de az olvasót sem untatnám hosszas prózapoétikai fejtegetésekkel. Egyre inkább az az érzésem, az írói hagyatékok kutatása, a róla való beszédmód mellett (újra)olvasni kellene klasszikusainkat. Bálint Tibor mindent tudott a mondatról. A kezdő- és zárómondat ritmusáról, lüktetéséről, ívéről, tagolásáról, a szavak sorrendjéről. Hogy miként kell adagolni a jelzőket, hasonlatokat. Hogy hogyan kell úgy fűszerezni, hogy egyszer csak a mondatok elkezdjenek lebegni, emelkedni, de csak annyira, hogy még itt tartsanak valahol Kolozsvár barna cseréptetős házai felett. Tudni róla, hogy nagy gourmand volt, Ilia Mihály tanár úr jóvoltából a könyvtárában megvolt a magyar gasztroirodalom színe-java. Nem tudom, hogyan főzött, de valahogy úgy képzelem, írni és főzni ugyanúgy fogott hozzá.
A Covid alatti másfél évben olvastam el/újra amúgy a teljes életművet. Nemcsak a könyvben megjelenteket, hanem a folyóiratközléseit is. Zsongott a fejem a sok Bálint Tibor-mondattól – aztán egyszer csak elkezdtem álmodni a mondatairól, a mondataival, rövid, szaggatott mondatokban saját történeteket álmodtam, afféle lírai prózát. Most már nemcsak álmomban jönnek ezek a mondatok, néha meglátogatnak nappal is. De az esetek többségében a mondatok készen jönnek, nekem csak le kell írnom – nem hiszem, hogy Bálint Tibor prózája nélkül megtaláltam volna ezt a nyelvet. Lehet ez egy írói siker fokmérője?
Azt mondtad, hogy Bálintné Kovács Júlia, az író özvegye rendelkezésedre bocsátotta a teljes kéziratos hagyatékot, így olvashattad a szerző levelezését, láthattad a kéziratait. Azt hiszem, ez egy másféle találkozásnak számít, mint csupán a könyveit olvasni. Milyen az a Bálint Tibor, aki a teljes hagyaték megismerése után rajzolódott ki?
A levelezése, a jegyzetei, de a vele készült interjúk, az esszéi olvastán is ugyanaz a kép köszön vissza: egy hihetetlen munkabírású, elképesztően sokat olvasó író arcképe, aki autodidakta módon rakja össze mindazt, amit a prózáról/irodalomról tudni kell. Olvasónaplót ír, kis kartotékokra jegyzeteli irodalmi alakjait, motívumait. Az ezekből leszűrt párlatot rövid esszékbe tömöríti, kritikái, recenziói, gasztroesszéi, jegyzetei, körömhátnyi íróportréi egyben műfajelméleti kitérők is: megismerni belőlük, hogyan gondolkodik krokiról, novelláról, regényről, versről, kik a kedvenc klasszikusai, mit tanult egyiktől-másiktól. Szerencsésnek mondható, azt hiszem, az az író, aki megengedheti magának, hogy ennyire annak és abban éljen, ami foglalkoztatja.
Többen is úgy tartják, s most te is mondod, hogy ő az egyik leggyakrabban közölt szerző a hatvanas években. Ehhez képest mégis ráragadt az egykönyves szerző címke. Hogy van ez akkor?
Az az egy könyv azért nem olyan kevés, azt hiszem. De nyilván Bálint Tibor esetében a Zokogó majom sikeréhez kellett az ötvenes-hatvanas évek kontextusa is. A korabeli sajtót olvasva kiderül, hogy a hatvanas évek elején elinduló Forrás sorozat szerzőivel szemben egyre nagyobb volt a türelmetlenség, a korabeli kritika az évtized végére sürgette a nagyregények megszületését. Ebbe a várakozó, sürgető időszakba robbant be többek közt a Zokogó majom, elképesztő példányszámokkal, sikerrel, a kolozsvári magyar színház Sánta angyalok utcája című, a könyvből készült, szintén nagy sikerrel színre vitt előadása még népszerűbbé tette a regényt, majd a regényből készült tévéjáték Magyarországon is ismertté tette Bálint Tibor nevét.
Ezt a sikert későbbi regényei már nem érték el – a Zarándoklás a panaszfalhoz című, a regény folytatásának tekinthető második rész ugyan elnyerte az alternatív kritikusi/szakmai díjként ismert Pezsgő-díjat, de a Zokogó majom sikerét nem tudta már túlszárnyalni. A trilógia harmadik része, a Bábel toronyháza már a változások után jelent meg a Polis könyvkiadónál. A kilencvenes évek nagyon zavaros kiadói viszonyai között teljesen elsikkadt. De ezzel nem csak Bálint Tibor járt így, Szilágyi István Agancsbozótjának 1990-es megjelenését sem vette észre sem a szakma, sem az olvasók. Kolozsváron most folyik egy műhelymunka, Zokogó majom 2.0 címmel középiskolások olvassák újra a regényt és próbálnak annak mentén fotókat/videókat készíteni a regény egykori helyszíneiről.
Távol van tőlük, sok esetben nem is értik a regény kontextusát. Sokkal inkább közelebb lehet kerülni Bálint Tiborhoz, ha a rövidebb szövegeit olvassuk – Arcképek a köröm hátán címmel volt Bálint Tibornak egy jegyzetsorozata az Utunkban: mi Petőfi költészetének titka, miben utánozhatatlan Gogol, mindez öt sorban, lényeget megragadóan. Rendhagyó, személyes irodalomtörténet. Jól működnének ma az Insta-idézetek sorában.
1993-ban a Tiszatájban készült vele egy interjú, amelyben azt mondja, hogy a Biblia „az egyetlen, amelybe naponta bele kell néznünk, hogy meglássuk változó énünket”. Ez a gondolat hogyan mutatkozik meg a pályafutása során?
Beszélgettem pár évvel ezelőtt egy püspökkel, aki nem minden pironkodás nélkül nevetgélve azt mondta: Tudja, manapság gyorsabban nyílik reggelente a Facebook, mint a Biblia. Ki tudja, Bálint Tibor hol láthatná meg önmaga változandóságát, ha ma is élne... De nem akarom elviccelni a választ – mondhatnék magasztos gondolatokat arról, amit már elmondtak más kritikusok: hogy szövegeiben Bálint Tibor hogyan fordul az elesettek, a kisember világa fele, a Zarándoklás a panaszfalhoz című regénye lényegében a vallási fanatizmus kérdéskörét is boncolgatja. De erre a kérdésre az igazi választ – azt hiszem – maga Bálint Tibor tudná megmondani.