Kiss Csaba író, rendező és Györgyi Anna színművész
Kiss Csaba: Anna csodálatos színésznő, aki mindenben őszinte és hiteles. Ráadásul örömmel játszik, élvezi a játékot. Engem az inspirált benne a legjobban, hogy mennyi színe, árnyalata van a játékának. De szerintem Annát az élet vagy a színészi sors a képességeinél egyszerűbb skatulyába sorolta. Más rendezők nagyon ritkán látták meg benne azt a nőt, akinek a belső titkaira, lelki történetére lennénk kíváncsiak. Többnyire karakterszerepekben, erős epizódokban használták. Nagy női szerepekben alig lehetett látni őt. Én a közös előadásainkban – a Hermelintől az Anna Kareninán és Blanche DuBois-n át a Veszedelmes viszonyok Merteuil márkinéjáig vagy Arkagyináig – Anna női gazdagságára próbáltam szerepet és darabot találni. Ha nem volt ilyen, akkor írtam, átírtam, dramatizáltam. Így született a Csehov szerelmei is Kulka Jánossal. Igyekeztem női érzékenységét, lénye ezer színét megmutatni. Szigarjev Guppi című darabjában például egy értelmileg fogyatékos nőt játszott, de azt is úgy találtuk ki, hogy ez a kis guppi valójában egy költői lelkű nő. A mássága abból eredt, hogy elvágyódik - túl szép világba képzelte magát. Szinte olyan volt, mint Irma Az üvegcipőből - húsz évvel később. Ez volt főiskolásként Anna „berobbanós” szerepe a Madách Színház fénykorában.
Van egy különlegessége is a viszonyunknak. A férfi rendezőkről szokták mondani, hogy a saját lelki alteregójukat küldik a színpadra. Szinte fel lehetne sorolni közelmúltunk nagy színész–rendező párosait. Én is azt érzem néha, hogy magamat állítom színre Annaként. Ebből jó dolgok is születtek, hiszen nagyon mélyen ismerjük egymást – de nehéz helyzetek is. Például, amikor a Sirályt rendeztem Miskolcon 54 évesen, először legyintett meg az elmúlás, az öregedés szele. Arkagyinában is ezt a fájdalmat kerestem. Anna sokszor mondta nekem próbák közben: – Értsd meg, Csaba, ez nem én vagyok, én a te problémádat nem tudom eljátszani, mert az a te problémád! Az ilyen összeszikrázások, sőt néha veszekedések mindig segítettek megtalálni a közös megoldást.
Életünk nagy előadásai egymáshoz kapcsolódnak. Tizennégy darabot hoztunk létre együtt, pályánk meghatározó munkái ezek. Mindig ügyeltünk arra, hogy évadonként legfeljebb egyet. Kell idő ahhoz, hogy a titkok újratöltődjenek. Most már jó pár éve nem dolgoztunk együtt, a Tribádok éjszakája és a Boris Vian revü óta. De érezzük a vágyat, a kíváncsiságot… érik az új közös munka.
Nina Kov koreográfus és Deák Kristóf Oscar-díjas rendező
Nina Kov: Kristófban teljesen megbízhatok – szakmailag és emberileg egyaránt. Ha van egy ötletem, akkor a legjobb szűrő számomra az, hogy elmesélem Kristófnak, és ha látom a csillogást a szemében, akkor tudom: aranyra leltem. És ez fordítva is így működik. Korábban összefolyt a munka és a magánélet, otthon is állandóan ötleteltünk. Most, hogy gyermekünk van, igyekszünk ezt jobban szétválasztani. Vannak olyan alkalmak, amikor tilos munkáról beszélni.
Mindkettőnknek folyton eszébe jut valami – most már igyekszünk leírni, és alkalmas időpontban megbeszélni. Legutóbb egy áruházban jött egy filmötlet, amit azonnal elmeséltem Kristófnak, és csillogott a szeme. El is kezdtem dolgozni rajta, bár mostanában inkább a drónshow feladataim kötnek le.
Mindketten kíváncsi természetűek vagyunk, szeretjük a dolgok mögötti összefüggéseket kutatni. Kristóf megfontoltabb, racionális személyiség, én ösztönösebben működöm. Bár ez változott az idők folyamán: én megnyugodtam, Kristóf kicsit vehemensebb lett. De alapvetően én vagyok az, aki bátran belevágna mindenbe, ő pedig alaposan átgondolja. Vannak közös és egymástól független terveink is, de most épp komoly feladat elé állítottam: azt kértem a születésnapomra, hogy szervezzen nekem egy bulit…
Szűcs Nelli és Trill Zsolt színművészek
Szűcs Nelli: Isten útjai kifürkészhetetlenek, nem tudni, mit miért hoz össze. Zsolttal két éve dolgoztunk együtt Beregszászon, amikor egy pár lettünk, és előtte már négy évig tanultunk közösen Kijevben, de eleinte csupán haverok, majd barátok voltunk. Azóta is többnyire együtt dolgozunk, aminek van előnye és éppúgy hátránya is. Mi nem dicsérgetjük állandóan a másikat, hogy milyen szép, és nem bólogatunk, bármit csinál.
Egy próbafolyamatban egyébként is bátornak kell lenni. Zsolt is teljes erőbedobással próbál, éget mindent és mindenkit, ez a keresés folyamatának része. Tíz rosszból, ha megszületik egy jó, akkor azt mondom: ez igen. Nem palástoljuk a véleményünket, egyenesen megmondjuk, hogy mi működik, mi nem. Zsolt nem olyan típus, aki dicsérgetne, azt inkább elhallgatja. Amit viszont másként kellene csinálnom, szóvá teszi. Mindig belátom, hogy igaza van, és amit mond, az engem épít, de azért néha nem egyszerű. Mindketten kos jegyűek vagyunk, ez sem segít a dolgon.
Néha a próbán vitatkozunk, és a többiek a mai napig csodálkoznak ezen. Pedig mi nem vagyunk házsártos házaspár, egyszerűen minden erőnkkel, idegszálunkkal azon vagyunk, hogy az adott produkció a lehető legjobb legyen. Tudunk sírni hazafelé az autóban, ha nem sikerült jól egy előadás. Nem saját magunkat púderozgatjuk, hanem azt szeretnénk, hogy a nézők minél többet vigyenek haza az élményből. Minden vitánk a színházért van, a színházszeretetünkről szól.
Megesik, hogy a színész úgy érzi, jól sikerült egy előadás, ám a rendező azt mondja: ez most nem ment jól. Ezzel kapcsolatban a saját megérzéseimre szoktam hagyatkozni, és ha valami nem sikerült tökéletesen, akkor másnap újult erővel futok neki. Ez a jó a színházban, hogy mindig adódik újabb esély. Ha egy filmet nem csinálsz meg jól, megette a fene. A színházban viszont mindig frisset, újat kell adni; ma, itt és most kell hitelesen létezni, ma kell a partnerem vagy a néző szemébe néznem. Ma kell szeretni, gyűlölni, sírni és megváltani a világot.
Soós Nóra és Győri Márton festőművészek
Győri Márton: Nóra művészetének legavatottabb értője és legnagyobb rajongója vagyok. Ha azt kérded, vajon ő is ilyen elragadtatással beszélne-e a képeimről, akkor a válaszom: nem. Szeretettel, figyelemmel és empátiával szól az alkotásaimról, és nagyra tartja a festészetemet, de ő visszafogottabb alkat, a lelkesedés az én reszortom.
Több mint huszonöt éve vagyunk együtt, két gyermekünk van. Az egyetemi felvételin ismerkedtük meg, és a kezdetektől közös műtermünk volt, általában annak két szobájában vagy sarkában alkotunk párhuzamosan. Olyan régóta élünk így, hogy számunkra a közös munka, ötletelés, inspiráció annyira természetes, akár a lélegzetvétel.
Mindketten színesen festünk, ez közös pont. Bár hasonló dolgok inspirálnak minket, és hasonló képekért tudunk lelkesedni, vannak alapvető különbségek. Nóra kortárs szemléletű alkotó, aki a képeiben is aktuális történésekre, szociális, politikai kérdésekre reagál. Én ellenben inkább modernista festőnek tartom magam; irodalmi, filozófiai, vallásfilozófiai kérdéseken keresztül próbálok reagálni a jelenre. Talán furcsán hangzik a számból a modernista jelző, hiszen ma élek. Mégis a művészet szerepét, a művészi magatartásformákat illetően is ez a szemlélet áll közel az én lelkivilágomhoz.
Tallián Mariann és Lázár Balázs színművészek, írók, a Ketten a versben Artisjus-díjas formáció tagjai
Lázár Balázs: A kreativitás és a női érzékenység az, ami inspirál Mariannban. Én hajlamos vagyok túlvállalni magam, ezért ő fogja össze az előadásainkat az ötleteléstől kezdve a megvalósításig, illetve a repertoár megőrzése is az ő feladata. A fellépések, a felkészülés időszaka és az utazások elmélyítik az együttlétet, de az ezzel járó szervező munka és a stressz egyben a nehézsége is. Ilyenkor nehéz szétválasztani a szakmát és a magánéletet. Erősítheti egymást, de nem jó, ha a szakmai probléma otthon is megjelenik. Erre már kidolgoztunk praktikákat, például este kilenc után nem beszélgetünk szakmai dolgokról, kivéve, ha előadás van. Igyekszünk reggeli kávézás közben tervezgetni, hogy ne a gyerekek előtt legyen szó folyton a munkáról, mert azt nehezen viselik, bármennyire is az alkotás örömét osztjuk meg egymással.
Ráadásul nem csak színész házaspár vagyunk: Mariann-nak a hatodik prózakötete, nekem pedig a hetedik verseskötetem jelent meg tavaly. Ő emellett hegedül is, így az összművészeti projekt organikusan jelenik meg az életünkben. Természetes módon adta magát, hogy mi ebben a különleges, Ketten a versben projektben mozdultunk el a kőszínház világától. E közös alkotófolyamatból és a beszélgetéseinkből merítkezünk, mindent megosztunk egymással, hiszen így más dimenzióját ismerhetjük meg egymásnak. Én egyébként nagyon bele tudom magam lovallni a teendőkbe, s amikor már kezdenék elveszni a túlpörgésben, Mariann átlátja mindezt, és helyrebillent. Amikor elfáradok, ő adja az impulzív energiákat.
Amikor elkezdtük a versszínházat egyéb művészi elfoglaltságaink mellett, kétségeim voltak, hogy 2010-ben a verssel és az irodalommal meg lehet-e még szólítani az embereket. Ő biztatott, hogy csináljuk, és igaza volt, mert paradox módon pont ebben a túltechnicizált világban – és 2010 óta mennyivel inkább az lett! – felértékelődik a személyes jelenlét. Mi hiszünk a szó erejében, a versek jobbító szándékában, a művészet általi kiteljesedésben, és ez talán kisugárzik a családra, a gyerekekre is, megpróbáljuk ezt a meggyőződésünket átadni számukra. A szakmai sokoldalúság az, ami leginkább vonzó a másikban.
Kacsó Hanga népdalénekes-előadóművész és Adorjáni Bálint színművész
Kacsó Hanga: Nekünk a közös munka véletlenszerűen jött, és ennek öröme rendkívül érdekes tapasztalat volt. A munkánk során mindketten elhivatottan koncentrálunk az ügyre. Elsősorban a hasonló művészi gondolkodásunk jelenik meg ilyenkor, nem az a fontos, hogy egy pár vagyunk.
Az egész úgy kezdődött, hogy szerettünk volna egy Petőfi-műsort, akár csak mi ketten. Brüsszelbe – egy váratlan apropó folytán – összeraktunk egy irodalom-népdal estet, amelyben a kedvenc költeményeink, dalaink szólaltak meg, köztük Petőfi versei. Az ő költeményei folklorizálódtak, én népdalként is ismerek közülük jónéhányat, így kézenfekvőnek tűnt a versek és népdalok összekapcsolása. Aztán két héttel később Juhász Anna – egészen véletlen egybeesés – felhívott minket azzal az ötlettel, hogy készítsünk egy közös Petőfi-estet. Így kiteljesedett mindaz, amit mi elgondoltunk, ebben a Huszonhat év – Privát Petőfiben. A műsor különlegessége, hogy végigkísérte a várandóságomat – a próbáktól a bemutatón át a kicsi megszületéséig. Sőt, azóta is megy. A gyermekünk áldott jó személyiség, eleinte vittük magunkkal a fellépésekre is. Két hónapos volt, amikor a torockói Double rise-ra utaztunk az előadással. Amíg ezt játsszuk, nem is gondolkodunk másban közösen, inkább azt szeretnénk, hogy minél több fiatalhoz, akár iskolákba is eljusson ez az emberközeli Petőfi-kép.
Bálinttal remekül kiegészítjük egymást: ő adja a műsor vázát, én pedig érzelmi keretbe varázsolom. Nagyon szeretem kikérni a véleményét, mert mindig jó meglátásai vannak. Néha elképedek, milyen összefüggéseket hall meg két dallam közt. Az a jó benne, hogy különleges érzéke van a művészetekhez. Talán ez abból is adódik, hogy az édesapja szobrász, festőművész, így az esztétikum élményét otthonról hozza. De szövegeket ugyanígy szoktunk közösen együtt gyakorolni.
Lakatos Mónika énekes és Rostás Mihály Mazsi zenész, a Romengo alapítója
Rostás Mihály Mazsi: Mi szeretünk együtt lenni Mónival, és istenadta ajándék, hogy a zenét is mindketten ugyanolyan intenzitással szeretjük művelni. Ha nem lennénk zenészek, akkor is játszanánk a saját örömünkre otthon. Egyszerűen és hagyományosan élünk, a mai napig tartjuk a cigány szokásainkat. Ahhoz, hogy egy házasság jól működjön, elengedhetetlen, hogy mindkét ember egésznek, teljesnek érezze magát a kapcsolatban.
Nagyon fontos a bizalom, és a saját magunkkal eltöltött idő. Sok cigány családban szűkös az asszonyok mozgástere, Móninak örömmel biztosítom a tágasabb lehetőségeket. A lényeg, hogy mindketten jól érezzük magunkat, mert az igazán jó közös zenélés feltétele, hogy családként is igazán jól legyünk.
Móni énektudása, személyisége ragadott meg először: ahogyan hangokba fogalmazza a mondanivalóját, az egy másik dimenzió, a mai napig elvarázsol engem. Koncertről koncertre meg tud lepni, akár már egy százszor játszott dallal is, mert mindig megmutatja, hogy hangilag és érzelmileg is sok minden van még abban a dalban.
Mindketten a tökéletességre törekszünk, én azonban az apró hibákkal elnézőbb vagyok, ha valami technikailag nem hibátlan, de érzelmileg többet ad, el tudom fogadni. Móni viszont maximalista, addig dolgozik rajta, míg minden szempontból hibátlan nem lesz.
Amikor a hallgató lemezt csináltuk, Móni nehéz időszakot élt át, érzelmileg kicsit fojtottabban énekelt. Mikor elkészült a lemez, és meghallgattuk, azt mondta: Mazsi, sajnos újra kell énekelni az egészet. Tudtam, miért érzi így. Mikor a hangmérnöknek szóltam, akkor ezt kitörölheti, az egészet újravesszük, úgy felszaladt a szemöldöke a csodálkozástól, hogy azt hittem, úgy marad. Móni aztán újraénekelte az egészet, és valóban olyan anyag lett, amit húsz év múlva is szívesen hallgat vissza.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
