A könnyűzenei áramlatok őrült sebességű alakulása az elmúlt években közel követhetetlenné eszkalálódott. A folyamatnak megvoltak a maga nyertesei és vesztesei. A múlt évtizedben komplett szubkultúrák tűntek fel és hulltak porba, nemegyszer egyik pillanatról a másikra, miközben az egyébként is rozoga alapokon álló műfaji klaszterek látszólag teljesen formálissá váltak. Azonban hiába cseréltük le a stílusbéli válaszfalak téglánként való elhordásának diszkrét módszerét a jóval effektívebb bontógolyóra, időről időre mégis felbukkannak olyan produkciók, amelyek a tendenciák ellenére mégis egy – valamilyen úton-módon fennmaradt – zsáner mellett teszik le a voksukat.
E „túlélők” körébe jelentkezett be a trap is néhány évvel ezelőtt, ami kétségkívül a popzene kaotikus formálódásának egyik legnagyobb nyertese, különösen Magyarországon. Képviselői sorra húzzák be a sikereket, amelyeknek mutatóit nemcsak a YouTube és a Spotify statisztikái adják, de a hazai fesztiválok színpadait is bevették a pörgő lábcinekre bólogató trapperek. Nem is beszélve arról, hogy a műfaj felfutása nyomán egyre-másra tűnnek fel a rá jellemző stíluselemek a trap közegén eddig kívül eső vagy ahhoz csak lazán kapcsolódó zenei alkotók eszköztárában. A kérdésre, hogy hogyan is jutottunk idáig, közel sem annyira egyszerű a válasz, mint azt elsőre gondolnánk.
A trap alakulástörténetének kezdőpontjához nagyjából 30 évet és néhány ezer kilométert kell utaznunk, az 1990-es évek Amerikájába.
Általános konszenzus ugyan nincs arról, hogy pontosan ki és hogyan fektette le a stílus alapköveit, az azonban biztos, hogy valahol a korabeli hiphop háza táján meg a kábítószer-fogyasztók szubkultúrájában érdemes keresgélnünk. A trap eredetét a traphouse kifejezésre vezethetjük vissza. A megnevezés drogelosztópontként üzemelő épületeket, házakat, lakásokat jelölt, amelyek általában bulihelyként is szolgáltak a dílerek és a szerhasználók számára. A trapzene a hiphop sajátos alfajaként e fizikai és szubkulturális közeg aláfestő zenéjét szolgálta, így keletkezése nem függetleníthető a bódult állapottól és a dílerek életmódjától sem: a szövegben jellemzően a drog-pénz-szex örök érvényű háromszögét járták körbe a stílus korai letéteményesei. Zeneileg ugyanakkor egészen a kezdetektől fogva nehezen körülhatárolható a műfaj. Dallamvezetésének és hangzásvilágának alapját rendszerint a vészjóslóan lomha szintetizátorjáték adta, néhol agresszív fúvósszekciót imitáló tónusokkal megspékelve. Azonban – révén, hogy a hiphop tövéről fakadt – a trap legjellemzőbb jegyei a ritmushangszerekben keresendők. Közös pont az összetéveszthetetlenül pörgő lábcin és a markáns lábdobok lüktetésére épülő basszussáv, az autentikus hangzás pedig elválaszthatatlan a Roland TR–808 dobgéptől, melynek analóg tónusa ugyan egészen az 1980-as évektől fogva visszaköszön a legkülönfélébb műfajokban, irányadó jellege mégis a hiphopban és annak későbbi vadhajtásaiban érhető leginkább tetten.
A trap az ezredforduló után még nagyjából egy évtizedig viszonylag szorosan tartotta a kapcsolatot a hiphop gyökereivel, de közben az önálló szubkultúrává szerveződés jeleként megszülettek a nagy alapművek is, a szájhagyomány szerint Young Jeezy, T.I. és Gucci Mane jóvoltából. A stílus fordulata azonban a 2010-es évekig váratott magára, amikor is a hirtelen felfutó dubstep és úgy egyáltalán az egész elektronikus tánczene (electronic dance music, EDM) szcéna keblére ölelte a robbanó basszusokat, és annak rendje és módja szerint saját szájízére alakította a trap instrumentális elemeit. És ezúttal az instrumentális tényezőkön volt a hangsúly: a szöveg háttérbe került, ezzel együtt pedig a műfaj némileg kiszakadt a rap és tágabban a hiphop bűvköréből. A látszólagos önállósodásnak azonban ára volt. Ugyan a mélyen dübörgő basszusok, a túlpörgő lábcinek és a súlyos fúvósok hangzásvilága rezonált az EDM-mel, és könnyen keresztezhető volt a dub, a dubstep és a techno elemeivel, ezen stílusok olyannyira közrefogták és átmosták a trapzenét, hogy annak eredeti megkülönböztető jegyei könnyen kiüresedtek vagy épp – az EDM-közegben való „hasznosíthatatlanságuk” révén – azonnal a kukában landoltak. Ezt az állapotot némileg áthidalta az időközben csúcsra törő cloud rap-, trash- és lo-fi-forradalom, amely műfajokon keresztül öröklődhettek tovább a szűkebb szubkultúrán túllépve a trap tradicionális vonásai.
És itt érkezünk meg újra Magyarországra, ahol ez a kusza genezistörténet egészen sajátos alakzatokat öltött a múlt évtizedben.
A hazai trap kezdőpontja tengerentúli előképéhez hasonlóan ugyancsak meghatározhatatlan. A műfaj széles körű ismertté válása előtt már 2013-ban felbukkantak hiteles arcok, például a Makaronin formáció képében, akik egészen az alapokig nyúltak vissza mind zenei téren, mind szövegvilágban. A fősodorba való betörést pedig a 2015-ös év hozta, Missh Budapest című dalával, a későbbiekben sok helyen felbukkanó ironikus hangnem pedig a BSW jóvoltából érkezett a magyar trapperek közé – legalábbis az OFF Média témába vágó cikke erre a következtetésre jutott. Ugyanakkor a jelenkori, újhullámos trap nagyágyúi közül néhányan már ekkoriban bekészítették a tárat – például a ma már alapembernek számító Kapitány Máté 2017-ben kiemelkedő érzékkel hozott újító ízeket az alapreceptbe. Ettől eltekintve könnyen tűnhet úgy, hogy a mostanában felfutó újgenerációs magyar trapzene nem ennek a lassan egy évtizede tartó fejlődési folyamatnak a következő lépcsőfoka. Sokkal inkább tűnik valószínűnek, hogy évekig párhuzamosan fejlődött a fősodorban már túlpörgetett trappel, amelyet csak erősít, hogy sokáig a bandcampes válogatásokon keresztül kaphattunk átfogó képet erről az alakulóban lévő újabb szubkultúráról, ami elősegíthette az újhullám elkülönülését, egyben kísérletet tett az önmeghatározásra is.
Ezen a ponton érdemes kiemelnünk, hogy ugyan jobb híján a szubkultúra vagy épp a közeg kifejezések mutatkoznak kielégítőnek, a trap esetében különösen problémás ezek használata, tekintve, hogy – amint arra cikkünk elején már utaltunk – egészen az 1990-es évekig visszamenőleg nehezen körülhatárolhatók nemcsak a stílus tartalmi összetevői, de közönsége is (legalábbis a drogdílereken túl). Hogy ebben az EDM-mel való időszakos keveredés nagy szerepet játszott, ahhoz kétség sem férhet, ugyanakkor a jelenkori magyar újhullám kevéssé épít erre a hagyatékra. Ám ha sem a 2010-es évek első felében megkezdett magyar vonatkozású idővonalra, sem pedig a globális alakulástörténet folytonosságába nem illeszthető a jelenkori magyar trapzene, akkor mégis honnan kerültek a magukat ide soroló előadók a telt házas klubkoncertek, fesztiválok színpadaira és a Spotify-műsorlistáinkra?
A fentiek alapján bármennyire csábító, hogy teljesen új jelenségként kezeljük az újgenerációs magyar trapet, ez végeredményben téves következtetések felé terelne minket.
Ugyanis a stílus hazai képviselői inkább a cloud rap, a lo-fi, a trash, sőt az újabb r&b, valamint némileg a neo soul behatásai között találtak egy olyan utat, amely visszavezetett a 2000-es évek kísérletezéseken keresztül önállóságra törekvő, de az 1990-es évek alapjait még őrző trapzenéjéhez. A TR–808 analóg kattogását persze felváltották a még szintetikusabb, de letisztultabb dobhangzások, közkeletűvé vált az autotune, a zenei alapok dallamvilága pedig végeláthatatlan változatosságot mutat. A szintihangzás mellől a fúvósok kikerültek a képből, helyükre nagyobb hangsúllyal érkeztek a gitárok és a legkülönfélébb hangminták – de a jellegzetes húzás mégis megmaradt. A szövegbéli tematika ugyanakkor finomodott és sokszínűbbé vált. Az alvilági életmód helyett jellemzőbb lett az érzelmesebb szövegvilág, és a nosztalgia is egyre többet nyom a latban (lásd-halld: ibbigang Szobaszám című dala), amelybe nem kevésszer beszűrődnek ironikus és társadalomkritikus hangok, sőt néha beleférnek más műfajokra való kikacsintások, utalások is. (Lásd-halld: Figura kurtCodeine című dala.)
A masszív autotune vonalon mozgó, sokszor szintetizátorral és gitárral operáló, érzékenyebb szövegvilágú előadókat – újfent az önálló szerveződés jegyében – az On The Low kiadó terelte egy fedél alá, így például náluk találhatunk olyan ígéretes hangokat, mint ibbigang, AKC Misi és Filo. A nyersebb energiákat mozgató, a tematikus ollót tágabbra nyitó Lil Frakk, Kapitány Máté és Ress hármasa ugyan már maga mögött hagyja a trap egyébként sem egyértelmű mezsgyéit, mégis az ő munkásságukon keresztül ábrázolható leginkább, hogy szövegbéli és zenei kísérletezéssel milyen lehetséges irányokat vehet a stílus a jövőben.
Akárhogyan is nézzük, a nyúl ürege mind egyre mélyebbre vezet, ahogyan megpróbáljuk felfedni a jelenkori magyar trap közegének összetettségét. Ezzel együtt arra is igen nehéz válasszal szolgálni, hogy mi lehet a siker titka egy ilyen szerteágazó műfaj esetében. Meglehet, épp a laza határvonalak és a más stílusokkal való összeférhetőség járulnak hozzá ahhoz, hogy egyre többen a trapzenében találják meg kreatív kiteljesedésük útját. És végső soron valószínűleg pont a körülhatárolhatatlanság a biztosítéka a trap harmincéves fennmaradásának is. A teljesség igényéből lejjebb adva azonban viszonylag nagy biztonsággal kijelenthető a magyar trappel kapcsolatban, hogy az általános tendenciákkal ellentétben nem csak átfutóban van közöttünk: a következő néhány évben egyre nagyobb szerepet fog betölteni a hazai könnyűzene alakulásában.
Nyitókép: Makaronin. Forrás: Facebook
