A Szépség története olvasója is itta a reprodukciók csodáit, fürdött a szerző eszességében. De tapasztalnia kellett, hogy Eco "elsikkasztja" a 20. századi, alighanem a legproble-matikusabb, legeldöntet-lenebb szépséget (néhány anomáliájával együtt), enged az álszeméremnek - a "klasszikus" meztelenséget leváltja a fotós-filmes félmeztelenséggel -, és esszéista fifikával hol összemos, hol mereven elválaszt problémaköröket. Természetesen ezt is úgy, ahogy a mai Európa egyik legnagyobb koponyájától várható: szellemesen és elegánsan.
Mi a szép? Nem könnyű a válasz. Nemhogy közmegegyezés nincs: az egyes ember önmagával sem tud mindig dűlőre jutni ebben a fogas kérdésben. Változtatja véleményét élete során. Mi a rút? Az, ami nem szép? Tehát az alig meghatározhatót (a csúfat, ördögit, szörnyűt, obszcént stb.) kellene definiálni, konfrontálni egy másik alig meghatározhatóval (a széppel, a Széppel, a SZÉPpel). A 16. oldal igen tanulságos, bár korántsem teljes szótárral szolgál a szinonimákat illetően. Eco szerkesztői-írói bölcsességére - és kezdeményező-újragondoló alkatára - vall, hogy az előzményeket figyelembe véve, azonban járatlanabb csapásokon vágott neki a feltérképezésnek. A felépítés mintaszerű: A rút a klasszikus világában fejezettől indulva, (többek között) A szenvedés, a halál, a vértanúság, Az apokalipszis, a pokol és az ördög, a Szörnyek és csodalények, Az ördög a modern világban, A rút átértékelése a romantikában tömbjein át jut el a Mások rútsága, a giccs, a camp és A rút ma című záró pásztázásig. (Külön csemege - ha a rút kapcsán alkalmazható a kifejezés - A női rútság az antikvitástól a barokkig, valamint A kísérteties című fejezet.) Az időbeli linearitás ugyan domináns, ám a lépésről lépésre haladás nem Eco stílusa.
Az író-professzor gondolatmenetének sarkalatos pontja a rútság időbelisége; a rút felértékelődése, megszépülése, illetve a szép eljelentéktelenedése, kifakulása. Az Eiffel-torony megépítése ellen - a tervek láttán - sokan tiltakoztak a francia kultúra, alkotóerő legnagyobbjai közül. Ma az építmény a világváros egyik, milliárd szem által ismert szimbóluma. Csúnya volt-e elképzelésként, s lobbizni kellett ellene? Szép lett-e, pusztán attól, hogy "mindenki" ismeri? Umberto Eco az ilyesfajta latolgatnivalók Mars-mezején mozog otthonosan. "Az ellentmondások erdeje előtt állunk": a könyv vége felé. Ott állunk, ki-ki ama saját lábán, amelynek nagyujjáról (vajon csúnya-e egy nagylábujj? Netán a pusztulás képi megfelelője is...?) ugyanúgy esik szó, mint a legnagyobb festők legnagyobb kompozícióiról. A Sajó Tamás fordította mű nem a rútság-ellentmondások rengetegének elkerülésére biztat, hanem élvezettel - és a gyönyörködés élvezetét, a rútság megértetésének és paradoxonának kalandját nyújtva - visz be a torzság dzsungelébe. Számos idézet szavazata is fontos érv az igenek és a nemek mellett. A felhasznált fordítások forrásai című tájékoztató nélkülözhetetlen, ám ha csak erre hagyatkozunk, sok tízezer oldalt kellene végigböngésznünk a citátumok azonosítása érdekében.
Umberto Eco: A rútság története, Európa Kiadó, 453 oldal,
kötve 8900 Ft
Már A Szépség történetét forgatva is szívesen vettük volna, ha néhány oldal üresen marad, hogy legalább bejegyezhesse (de akár be is ragaszthassa) az érdeklődő azokat az illusztrációkat, amelyeket alapvetőnek vél, vagy szépségbúvárlásai során lel föl. A rútság története is épp ilyen: akkora anyag halmozódott fel benne, hogy jótékonyan, katalizálóan hatalmas az is, ami nem fért az oldalaira. Aminek regisztrálása ránk vár.
