Ékkövek - balerinákból - BALANCHINE-EST

Közel hat évtizedes alkotói pályája során tartotta is magát ehhez az elképzeléséhez, és sorra komponálta gazdag ritmikai és elképesztően bonyolult plasztikai aurába burkolt, könnyednek tűnő női variációit. Egyetlen dolog nem érdekelte, "a női lélek táncban", ahogyan az Operaház szórólapja hirdeti. Épp ellenkezőleg. Inkább mint afféle XX. századi Pygmalion szerelmesedett bele az ideális testalkatú, de különfélébb személyiségű szentpétervári kolleganőibe, később az USA-ban létrehozott iskolájának növendékeibe, majd a negyvenes évektől működő együttesének balerináiba, akikből aztán az ő teremtő mozgásfantáziája, és udvariassága ellenére is kegyetlenül gyötrelmes munkamódszere alkotta meg a Balanchine univerzum ragyogó teremtményeit, a páratlanul technikás, mégis elegáns és fürge balerinákat.  

 

Az 1983-ban elhunyt Balanchine-t már életében is a múlt évszázad kétségtelenül legjelentősebb koreográfusának tartották, mert új életet lehelt a századfordulón kimúlt-megtagadott klasszikus balettbe. Balanchine ugyanis, bár részt vett a húszas évek legelejének oroszországi táncújításaiban, majd csatlakozott a Gyagilev Balettben zajló kísérletekhez, valójában a klasszikus balett újraértelmezésében találta meg önmagát. Koreográfusi ideálja a szintén a balerina mindenhatóságát hirdető XIX. századvégi Petipa volt, akinek nyomdokain haladva alkotta meg tiszta tánc műveit. Azokat a zömében egyfelvonásos baletteket, amelyekben a zene és a tánc olyan hihetetlenül rafinált egységet alkot, hogy a nézőnek az a benyomása támad: amit lát és hall, szétszálazhatatlanul összetartozik. Mr. B. zenei ízlése meglehetősen széles lévén, Csajkovszkij és Bizet műveit éppen úgy koreográfiai víziókká varázsolta, mint kortársai közül Ravel és főként Sztravinszkij, de Webern vagy Hindemith muzsikáit is.

 

A műfaji és stiláris egységessége ellenére is kimondottan változatos Balanchine életműből az Operaház együttese nem először mutat be válogatást. Három évtizeddel ezelőtt négy egyfelvonásosát játszotta a társulat, 1997-ben pedig egy újabb alkotásával ismerkedhetett meg a közönség. Most három koreográfiát tűzött műsorára az együttes két, a Balanchine-repertoárban otthonos balettmester értő betanításában. Az Operaház balettigazgatója ezúttal olyan műveket választott, amelyek Mr. B. leghagyományosabb arcát mutatják. Azt a koreográfust, aki a Szerenádban a romantikus balettirodalom központi toposzát, az éteri lebegésű fehér balettet fogalmazta át csodálatos invencióval és páratlan formatökéllyel. Az est középső műve, a Concerto Barocco érzelmektől megtisztított, csakis a mozdulatok tiszta formáival foglalkozó mű. Az estet záró, és egyben vidám fináléval szolgáló koreográfia a szórakoztató Balanchine-t mutatja. Azt a grúz-orosz bevándorlót, aki művészi világpolgársága ellenére is úgy érezte, hogy időről-időre le kell rónia tiszteletét az őt befogadók előtt. A Who Cares? is ilyen tipikusan "amerikai" s egyben populáris mű, ám finoman fogalmazva is problematikus az európai szem számára, hiszen harsány és csiricsáré világot kelt életre, a show-k és a jazz felületes elegyét.

Viszont kiváló megmutatkozási lehetőséget kínál a táncosok számára, mert csupa bravúros zárt számból áll. De persze az Operaház együttese nem csupán ebben a divertissement-ban remekel, hanem az egész estét ragyogóan adja elő, és nem is csupán a szólisták, hanem tánckar is, amely Mr. B.-nél kimondottan nehéz és bonyolult szerepet kap. A dicsőség végül mégiscsak az éteri vagy virtuóz, mélabús vagy épp kacérkodó balerináké, s itt most hosszú névsornak kellene következni, hiszen az eddig bemutatkozott két szereposztásban kilenc jobbnál-jobb balerina ékeskedett! E ragyogó körképből én Volf Katalin poétikus átszellemültségének, Boros Ildikó fenomenális lendületének, Popova Alészja perfekciójának, Kozmér Alexandra eleganciájának, Pap Adrienn üdeségének és Radina Dace robbanékonyságának emlékét vittem haza magammal.