Visky András: El kell mondanunk a történeteinket. A sötéteket is

Dilemma volt számomra, hogy csak az Illegalistákról beszéljünk, vagy induljunk a Kitelepítéstől. De mivel annyi ajtó nyílik egymásba a két regény zegzugos világában, elkerülhetetlen a kérdés, hogy miként kapcsolódik össze a két könyv.

Párhuzamos könyvek – de ha képileg még pontosabban szeretném megragadni, akkor az Illegalisták időben „körbefolyja” a Kitelepítést: korábban kezdődik, és később fejeződik be. A két könyv lehetne tulajdonképpen egy is. De két különböző forma, ami kétféleképpen beszél az időről. Számomra mindig lennie kell egy erős formai kihívásnak – én ilyen alkatú író vagyok. Nem történetelmesélő, hanem nyelv- és időelmesélő. 

Az Illegalisták könyvbemutatóján ön azt mondta, hogy a mondatok elkezdtek visszafutni a Kitelepítés irányába, ami híres volt arról, hogy nincsenek benne pontok és mondatkezdő nagybetűk. Hogyan lehetett végül letenni az első könyvet?

Először is szeretném ünnepélyesen bejelenteni, hogy az olvasó ebben a könyvben olyan mondatokat talál, amelyek nagybetűvel kezdődnek, és ponttal végződnek. Még az sincs kizárva, hogy nemcsak egy ponttal, hanem egyenesen hárommal. Az önmagammal szembeni szigorúságomhoz képest elég nagyvonalú voltam.

Amikor erős formába írjuk bele a nagyelbeszélést – és ez a Kitelepítésre különösképpen érvényes –, a forma megszüli a maga mondatait. Egy ilyen könyv után döntő feladata az írónak, hogy ki tudjon lépni belőle, hogy új regény megírásába foghasson. Szóval elkezdtem megtanulni rövid mondatokat írni, a nyelvnek más hangzásaira figyelni, amit korábban íróként nem ismertem. 

Ha már tanulás és ismeretlen: a könyvbemutatón elhangzott egy mondat: „Tudásból nem lehet regényt írni, csak a nemtudásból” – szeretném, ha ezt egy picit körbetapogatnánk – mi kell ehhez, vagy éppen mi nem?

Regényt nem abból írunk, hogy értjük a világot, a történelmi kort vagy a szereplők által meghozott döntéseket. Hogyan lehet érteni azt, hogy egy apa hátrahagyja a hét gyermekét és a feleségét? Mindannyiukat rajongva szereti, mégis börtönbe vonul és az elképesztő megpróbáltatást választja. Tulajdonképpen a pusztába indul, és nem tudni, mi vár rá.

Amikor azt állítom, hogy a nemtudásból írok, az állandó kutatást, keresgélést és kérdezősködést is jelent – gyakran konkrét személyektől, történészektől, levéltárosoktól. Elindulok valami felé, mert nem tudom, vagy nem értem. 

Nem érthető például, hogy emberek – akiket személyesen ismertem – boldogságot sugároznak olyan helyzetekben, amelyekben normális emberek szomorúságot, dühöt, gyűlöletet, bosszúszomjat. A börtönbüntetésük után ismertem meg őket (hiszen az édesapámat is akkor ismertem meg), és azt láttam, hogy boldog emberek. Ott voltak, ahol lenniük kellett. De nem éppen a Seychelle-szigetekről jöttek haza, hanem kommunista börtönökből, ahol nem az volt a rendszerszintű célkitűzés, hogy ezek a rabok túléljék a börtönt. Sőt, a hatalomnak kényelmesebb lett volna, ha inkább nyomtalanul elpusztulnak. 

A Securitate elbocsátó okmányaiban szerepelt egy rubrika: segített-e rajtuk a börtönbüntetés? Többeknek maguk a Securitate tisztjei írták, hogy egyáltalán semmit nem segített rajtuk. Ugyanazt gondolták, ugyanúgy akartak élni, mint börtönbüntetésük előtt. Az előállt világpolitikai helyzet nyomása alatt kénytelenek voltak szabadon engedni ezeket a rendszerellenes figurákat. Nélkülük nem volnék az, aki vagyok. Csak nagy tisztelettel, szeretettel és örömmel tudok beszélni róluk.

Mi változott önben a könyvei hatására?

Számomra a könyvírás leginkább lelkigyakorlatként írható le. Amikor könyvet írok, akkor önmagamon is dolgozom. A könyv dolgozik rajtam. Nem tudom, hogy egy könyv megírása bölcsebbé vagy jobbá tesz-e, de az biztos, hogy amint befejezem a könyvet, kiéhezem a beszélgetése. Arra, hogy az olvasóim mondjanak valamit – nem is annyira a könyvről, hanem önmagukról. Az olvasó elképesztően sokat tud a regényeimről, olyasmiket, amiket én magam nem tudhatok.

A Kitelepítés kapcsán azt láttam, hogy egy hatalmas párbeszédszökőár indult el. Tulajdonképpen a mai napig nem szűnik a könyv által okozott hullámok fodrozódása. Ön szerint ennek mi lehet az oka?

Nem biztos, hogy tudom a választ. Talán azért, mert a regény azt a múltat állítja az olvasó elé, amivel feladataink vannak. Szükséges megértenünk önmagunk, felmenőink múltbéli cselekvéseit, szembesülnünk kell azzal a kérdéssel, hogy vajon milyen történeteket adunk át magunkról, szüleinkről, nagyszüleinkről a gyermekeinek. Amennyiben nem mondtuk el, vajon miért hallgattuk el? 

Hiszen a történeteink formálnak bennünket. És a gyermekeink ennek részei kell hogy legyenek. Akkor járnak jól. Amikor féltjük a gyermekeinket a saját történeteink sötét oldalától, akkor helytelenül tesszük. Sokkal jobban kellene attól félteni őket, hogy a szüleik történetei nélkül nőnek fel. A történeteink nélkül nem tudják, hogy kik ők, hova tartoznak. Meztelenné, sebezhetővé válnak a világban. 

Hogyan határoz meg minket a felmenőink múltja?

Sokkal jobban meghatároz bennünket, mint gondolnánk. A pszichológia vagy a pszichiátria tudományterületén ez ma már közhelynek számít. A múltunkból vagyunk. Látom, honnan erednek bizonyos gesztusaim: például mielőtt felszállnék a vonatra, eszem. Amint felszállok a vonatra, azonnal nagyon éhes és szomjas vagyok: így emlékszik a kitelepítésre a testem. Sok gesztusom az édesapám gesztusa, a világra pedig szinte mindig édesanyám tekintetével nézek. Én egy törékeny nő tekintetével látom a világot, nem egy férfiéval. 

A mai közbeszédben ez provokatív állításnak is tűnhetne – mit gondol erről?

Nagyjából terméketlennek tartom azokat a felfokozottan ideologikus női-férfi vitákat, amik a nyilvánosságban dúlnak. Sok elvégzendő munka van ebben a kérdésben, nem hiszem viszont, hogy konfliktuálisan, egymást megbélyegezve kellene erről szót váltanunk. Inkább a befogadó, elfogadó, a másikat meghalló beszélgetés szintjén tudnánk jutni valamire.  

Mit kell egy gyereknek tudnia a szülei történetéről? 

A világban való otthontalanságunkat, egyebek mellett persze, az okozza, hogy érezzük: elhallgattak előlünk valamit. El kell mondanunk a történetünket. A sötéteket is. Azért írom ezeket a könyveket, mert a közössé tett sötét történetek fölemelnek bennünket. Megerősítenek emberségünkben.  

Szöget ütött a fejembe, hogy miért volt a remény Pandóra szelencéjében, mit keresett minden földi rossz között? Az Illegalistákban sok szó esik – többek között – a reményről is. Mit gondol a remény természetéről? 

A köznapi beszédben a remény hal meg utoljára, amiből az következik, hogy a remény a tömeggyilkos. Majd aztán ő is szépen kileheli a lelkét. Vannak pillanatok, amikor ki kell tudni mondani, hogy nincs remény. Tévedés, ha abban bízunk, hogy egy tollseprűszárnyas angyalka, mint valami hollywoodi filmben, az utolsó pillanatban megérkezik és elhozza nekünk a megoldást. A várakozásnál és a bármi áron való túlélésnél sokkal, de sokkal több bízatott ránk: a cselekvő ellenállás.  

Azt nem szoktuk mondani, hogy a hiú remény hal meg utoljára. Biztosan azért, mert a hiú remény örökkévaló tud lenni, és következetesen visszatart bennünket a felelős cselekvéstől.

A 80-as évek Romániájában volt egy visszatérő nyelvi fordulat: „Jaj, csak rosszabb ne legyen!” De amikor ezt mondtuk, már az alatt is rosszabb lett. Mert kimondtunk egy gyáva mondatot. A gyáva mondatok és a hiú remény az emberi méltóságot meggyalázó, iszonyatos rendszereket tartják fenn. 

Megtörténik persze, hogy egy ország eljut a teljes reménytelenség állapotába, és a következő pillanatban már vér folyik. Bátorság kell ahhoz, hogy az ember leszámoljon a hiú reménnyel és releváns cselekvés útjára lépjen. Nagy energia szabadul fel ilyenkor, az embert elönti a boldogság. Mert azonossá vált önmagával. 

Látjuk például a kapcsolatfüggőségben élő embereket, akik pusztítóan toxikus, abuzív kapcsolatokat tartanak fenn – a remény alapján. Vannak kapcsolatok, amelyekben nincs remény, bátran segítséget kell kérni.  

A reménynél fontosabb kérdés számomra, hogy él-e a létezésbe vetett bizalmunk. Ha igen, akkor ez kimozdít az önmagunkba zártságból, és elindít a közösségünk felé. Megfogjuk egymás kezét, odafordulunk a gyöngék, a kiszolgáltatottak, a nincstelenek felé. A közösségünk egésze nézőpontjából fontos nekünk, hogyan nőnek fel a gyermekeink, mit tanulnak az iskolában, nyitottak-e a világ dolgai iránt. Felismerjük, hogy az ország szellemi és anyagi javainak mi vagyunk valójában a birtokosai, a felismeréssel együtt pedig az az igény is megszületik, hogy a javaink sáfárait elszámolásra bírjuk. Félelmetes aránytalanságok jelentek meg a világban, a közvetlen közelünkben is, mintha a Föld nevű gyönyörűséges bolygó nem volna közös otthonunk. Az ország is közös otthon, az ebből fakadó összes következményével együtt.  

A regény címe, az Illegalisták, hogyan született?

Nagy és szép csatározások végén – többek között a kiadóm szerkesztőjével, Nagy Boglárkával is. A mi kultúránkban az én nemzedékem számára az „illegalista” azt jelenti, hogy illegalista kommunista – ennyire össze van kapcsolva kettő. Ha egy korombéli a kezébe veszi a könyvet, azt fogja gondolni, hogy valamiképpen az illegalista kommunizmus regényes történetét kínálja a könyv. Bár igaz, hogy valamiképpen azt is érintem, de nem ez áll a könyv centrumában. Az én  szereplőim, azok, akiket a bethánisták perében ítéltek súlyos börtönbüntetésekre, a szeretet, a megbocsátás és a befogadás illegalistái, tehát törvényen kívülre kényszerített személyei. Az én szereplőim nem vettek részt hatalmi harcokban, nem kívánták megragadni a hatalmat, bár államellenes tevékenységgel vádolták meg őket. Ők nem ismertek el nagyobb hatalmat a feltétel nélküli szeretetnél. Ami persze mindig áldozattal jár, most is. Visszautasították a karriert, az anyagi előmenetelt. Mi is teljes vagyonelkobzásban részesültünk. Ezzel együtt valóságosan szabadok lettünk, mert már nem kellett számontartani sem ingatlant, sem ingóságot. Nekik elég volt a saját és a másik ember méltóságáért élni, beleértve üldözőiket is.