A Magasságok és mélységek csaknem kizárólag Pál Emőke filmje. Minden erénye és hátránya ebből fakad. Mindent a Pál által alakított Sterczer Hilda szűrőjén át, az ő sorsára vonatkoztatva, az ő drámájának mélységeibe pillantva mutat be, és az ő hősies kitartását, csaknem emberfeletti lelkierejét, túlélésének majdnem a lehetetlen kategóriájába eső voltát akarja megértetni. Riadtan és nagy féltéssel figyeljük végtelennek tűnő magányát, közölhetetlen fájdalmát, és hogy az egyetlen lehetősége erősnek maradni, gyermekeinek biztonságot nyújtani, özvegyként az apa és férj eltűnte-elhunyta által keletkezett űrben helytállni.
Egyszerűen lehetetlennek érezzük, hogy valaki ennyire senkire se számíthasson a bajában, hogy Münchhausen báróhoz hasonlóan kizárólag a saját hajába kapaszkodva állhasson ellen az elsüllyedésével fenyegető lehúzó erőknek. Nehezen hihető, hogy valaki ennyire egyedül áll a világban, és mégsem omlik össze. Pál Emőkének azonban elhisszük. A film csaknem istennői státusba emeli Hilda alakját, aki a lehetetlennel is képes megbirkózni, és mindent kibír, amit az átlagember elviselhetetlennek gondol. Hegymászói erények. El is hangzik, hogy ha korábban kezdi vagy nem anyaként kell helytállnia, még Erőss Zsoltnál is nagyobb hegymászó lehetett volna. Ám az ő „csúcstámadása” idelenn zajlik, és kíméletlen megpróbáltatásairól nem adnak hírt a lapok.
Sterczer Hildáról mint „a Hópárduc feleségéről” tudunk, ezért ismerjük. Ilyen címmel jelent meg róla könyv. Ez a „státus” ízléstelen és a bulvár legrosszabb hagyományait idéző. Nem szabadna valakit a házastársa függelékének tekinteni, abból levezetni, hogy híres emberrel kötötte össze az életét. A Magasságok és mélységek, és ez nagyszerű, hadat üzen a káros gyakorlatnak. Noha a történet Erőss Zsolt utolsó hegymászásának és halálának történetével indul, az csupán bevezetés az igazi drámához: a gyász elnyúló folyamatához, és annak a megrázó tapasztalatnak az átadásához, hogy az élet nem állhat meg.
Ez ügyben az ókori görög drámák méltóságteljességét, hőseinek csendes szenvedését, konok következetességét idézi.
Hilda Pál Emőke több mint kiváló alakításában mindenki más fölé nő, és egy értetlen világ süket csöndjében őrzi férje emlékét, menti, ami menthető, sőt még azt is, ami már végleg elveszettnek látszik. Nem esküszöm meg rá, de érzésem szerint a teljes filmidő mintegy felében Pál Emőke arcát látjuk közelről. És jólesik látni. Ez az arc vezet át a filmen, a drámán, ennek rezdüléseibe feledkezünk bele. Neki hiszünk el mindent – és valóban mindent elhiszünk. Az ő híveivé válunk. Mint özvegynek, mint anyának, mint magára maradt nőnek, aki nem törik meg, és „nem engedi meg magának”, hogy gyenge legyen. Csak az a baj, hogy Hilda ebben a filmben olyan, mint Gulliver a törpék országában. És noha minden hiteles, amit Pál Emőke csinál, a Hildát körülvevő világ alakjai, legyen szó anyáról, barátnőről vagy pszichológusról, mintha csupán statiszták vagy bábok lennének hozzá, az abszolút főhőshöz képest. Jelenlétüknek nincs súlya, jelentősége.
*
Ki volt Erőss Zsolt? A legeredményesebb és már életében legendává emelkedett magyar hegymászó, aki médiaszemélyiségként is megállta a helyét. „Érthető”, hogy a bulvársajtó hiénái ideális alanyukat ismerték fel benne. Minden bőrt megpróbáltak róla lehúzni. Először akkor, amikor sikeres volt, aztán a balesetéről, az amputációjáról, na és persze az eltűnéséről, a haláláról, a tragédiáról. Kíméletlen mesterkedéseik tárgya a haláleset után a családja lett.
Sterczer Hilda sokat tudna erről mesélni, és a film is megmutat egyet és mást a hol ostoba, hol rosszindulatú, de mindenképpen szenzációhajhász „sajtómunkások” felelőtlen tevékenységének következményeiből. Hilda arra kellett nekik, hogy ameddig csak lehet, melegen tarthassák a témát, új meg új fejezeteket írhassanak a „Hópárducról” post mortem, vagyis, mint a piramisokat feltörő tolvajok, még olyasvalakit is folyamatosan megrabolhassanak, akinek már nagyon kijárna, hogy békében nyugodhasson. Ám történt valami furcsa, amire nem számítottak. Hilda beleállt a dologba, és ami alantas volt, átalakította a maga nemes céljára, a nagy ügy, férje emlékének méltó megőrzése érdekében. Gyógyszert készített a vipera mérgéből. A gyerekeket terápiás falmászással segítő Hópárduc Alapítvány története erről szól.
A Magasságok és mélységeknek van egy egészen kiváló jelenete, amely remekül kifigurázza az Erőss Zsolt emlékét ápolók baklövéseit, és a gyászfolyamat szempontjából is kiemelt jelentőségű. Lelepleznek egy domborművet, amely elvileg az elhunytat ábrázolja, de a képzőművész tehetségtelenségéből fakadóan nem is hasonlít rá, és kizárólag szándékolatlan paródiaként értelmezhető. Bumfordi, sőt kissé ügyefogyott, csupa kedély atyafit látunk helyette, aki majdnem kiesik a saját száján. Leginkább olyan pásztornak tűnik, aki már sok éve nem beszélt emberrel. Hildából, amikor meglátja ezt az elhunyt szellemiségét még csak nyomokban sem tükröző alkotást, visszafojthatatlanul tör fel a hisztérikus nevetés, amely végül zokogásba fordul át.
Olyan pillanat tanúi vagyunk, amelynek fontos szerepe van a veszteség feldolgozásában és az újrakezdéshez való energianyerésben.
Ám a film az én értelmezésemben itt rejtett módon öngólt lő. Azt a hibát ugyanis, amelyet a képzeletbeli domborműkészítő, az alkotók is elkövetik. A Magasságok és mélységekből nem tudjuk meg, ki volt Erőss Zsolt. Az alkotók adottnak veszik, hogy már tudjuk, vagyis abból a nyomasztó nagyságból, amely a hátramaradottakat megbéklyózhatná, semmit sem érzékelünk. Erőss Trill Zsolt alakításában afféle kedves öreg mackó Hilda mellett: érzelmileg rettentően fontos, apaként pótolhatatlan, de nem idol. És ezzel nagyjából a lényeg vész el: Erőss is csak egy lesz a többi törpe közül, akik Hilda körül nyüzsögnek.
*
Az egyensúlytalanság oka talán a korszellemben keresendő. Az erős nőknek és úgy általában a női történeteknek manapság nagy keletjük van. Akik korábban kevésbé látszottak, és csak a képek szélén jutott nekik hely, most a középpontba kerülnek. Olyannyira, hogy a férfiak már-már érdektelenek, ha nem egyenesen károsak, ártalmasak. A kedvenc történetem erről az, amely a jóbarátommal esett meg Angliában. Áldozatsegítő központba ment munkamegbeszélésre, első alkalommal. A hölgy, akivel tárgyalnia kellett, a lelkére kötötte, hogy semmiképpen se próbáljon hozzá felmenni, hanem várja meg a recepciónál. És nagy meglepetésére egy „Vigyázz, férfi!” feliratú táblával érkezett a fogadására, amelyet a felkísérése során, előtte haladva mindvégig maga elé tartott. Az intézkedésre azért volt szükség, hogy a folyosón közlekedő nők, akiket korábban férfiak bántottak, elkerülhessék a találkozást egy olyan személlyel, aki a számukra veszedelmes, traumájukért felelős férfinem képviselője.
Az esetet jelképesnek érzem. Ahogyan azt is, hogy a férfiak úgy általában nem jutnak szóhoz ebben a filmben. Néha arról is olvasni, hogy talán olyan nagyon már szükség sincs rájuk. És ha egyszer eltűnnének, nem lesz más megoldás, mint hogy a nők álljanak az ő helyükre is, átvéve minden feladatukat. Olyan nők, mint Hilda, képesek is lennének rá.
*
A Magasságok és mélységek hosszú búcsú egy férjtől és apától. Egy erős férfitól, aki végső soron mégiscsak gyengének bizonyult. Valakitől, aki egész biztosan pótolhatatlan, és mégis pótolni kell. Megindító és különös alkotói érzékenységről tanúskodik az, ahogyan a film anya és lánya közös gyászát, lassú gyógyulását bemutatja. Azt, ahogyan árvaságukban egymásba kapaszkodnak, és ahogyan a maga fájdalmát is nehezen hordozó asszony képes csaknem feldolgozhatatlan veszteségében a kislány támasza lenni. Ahogyan gyógyítva gyógyul.
*
A hegymászó mindig számol a halállal, mondja Sterczer Hilda A Hópárduc felesége című könyvben. Másképpen gondolkodik, mint az emberek többsége. Döntéseit néha számunkra furcsa, ridegnek ható józansággal és keménységgel hozza meg. A hegymászó Hilda mély vallásossága pedig ezen túl a mártíriumra készülő őskeresztények konokságára, a halállal bátran szembenéző, egy jobb odaátban bízó elszántságukra emlékeztet. Vagyis a legmélyebb mélységekből is a legmagasabb magasságokba tekintők hitét juttatja eszünkbe.
Fotók forrása: JUNO11
