A fizikusból artistává lett Aurélien Bory csapata hihetetlen elmélyültséggel szöszöl olyasvalamiken, amiken mások könnyed eleganciával teszik túl magukat, távoli célokra vetve tekintetüket. Egy pattanó gumilabda becsapódásának várható szöge, a gombóc által kiváltott hanghatás: az embert elsősorban a társulat játékosainak alapossága, a biztos kéz, a könnyed, de egy élet munkájára alapozott, üzemszerű működés nyűgözi le.
Az artistaalaposságra pedig sok minden épül még, amitől Bory rendezése igazi élménnyé válik. Fanyar humor, szárnyaló képzelet, művészettörténeti vonzalom és jártasság és mindenekelőtt az emberség csillogása jellemzi az IJK-t, akárcsak a 2006-ban nálunk járt Plan B-t. Utóbbi monumentális - bár a mostani háromnál csak egyetlen fővel nagyobb szereplőgárdát felvonultató - kiállítása, tarkasága, sűrűsége, roppant ötletessége folytán bőven elhomályosítja e felújítást, ám Bory, Olivier Alenda és Katja Wehrin játéka mégis belopja magát a szívünkbe.
Míg a Plan B a gravitáció könnyed lenyomásáról, a néző érzékszerveinek totális megbolondításáról szólt, itt szerényebb ambíciók diadalmaskodtak. Fehér labdák, fadobozok s egy fakeret e produkció kellékei. Szereplőgárdája összetételét, színi létezését tekintve Bory a Bauhaus-mester Oskar Schlemmer Triádikus balettjére, a térhasználat kapcsán pedig Kockajátékára hivatkozik (nem csupán e hivatkozás nyomán ugrik elő memóriánkból a német Nico and the Navigators színtársulatának két emlékezetes, ugyancsak a Bauhaus szellemében fogant, Trafó-béli előadása).
I, J és K: a három dimenzió irányvektorai a térgeometriában. A cím szikár, a társulat nevével együtt észlelve leginkább valami furcsa rendszámra, képletre asszociálhatunk (jegyünkön még rövidebb a közlés: "Cie 111:IJK") A puritán térben elragadó rejtelmekkel találkozunk: a labdát "köpő" kockaidom, a szellemes árnyjáték, melynek során a lebegni látszó labdák szinte násztáncot járnak a szemünk előtt, a zenélő, visszhangzó dobozkák a nézőtéren látható, nagyszámú gyerekközönséget is izgalomban tartják. Elegáns, hűvösen szerkesztett, majd melegséggel, játékossággal kiszínezett játék ez: sokoldalú tehetségek játszótere. A késpengeként a falra vetülő fények, élénk színű idomok tarkította térben roppant precízen szerkesztett játék zajlik. Hogy mennyire profi játékosokat látunk, arról pontosan az apró rontások rutinos kezelése tanúskodik. A tangóharmonikán játszó Wehrlin finom félhangokkal kíséri a félreugrott labda kósza dobolását.
Az önmagát gumilabdákkal "kísérő" Alenda flamenco-szólója, mint a ritmika és zsonglőrködés magasiskolája egyszerre ejt ámulatba és nevettet meg. Az egymásnak döntött idomok réseiben megpattanó labdák, a megdöntött idomokon sikló testek, az apró, ám annál váratlanabb fordulatok, meglepetések nagyszerű füzére összetéveszthetetlen stílusú munkává áll össze. A színész-, a táncos- és az akrobata-tudomány párhuzamos jelenléte, a játékosok remekül felépített, huncut-cool karaktere teszi a mutatványok e magával ragadó füzérét valódi előadássá.
Melyet még az a dermesztő kis közjáték sem rombol le, mikor a szinte néma kezdőjelenet alatt hangosan megszólaló telefont nézőtársunk felveszi (!), s félhangosan beleszól: "szia, most nem tudok beszélni". Mesélik, egyes vadkeleti helyeken, ahol nincs éppen betiltva a színház, előfordul ilyesmi. Civilizált helyeken az ilyeneket kizavarják. Itt csak kiröhögték. Robert Lepage világnapi üzenetét pedig szívesen meghallgattam volna amúgy: a régi hagyományoknak megfelelően, a bolygó sokezer teátrumában olvasták fel azt a mai estén. Itt, most ez elmaradt. "Ha a művész a világot a maga egészében akarja megmutatni, új formákat és gondolatokat kell megfogalmaznia, és bíznia kell a néző intelligenciájában, hogy az örökös fény- és árnyjátékban képes felfedezni az emberit." - fogalmaz a kanadai rendező. Szép felvezetés lehetett volna Boryék előtt.
