Elhunyt Grétsy László nyelvész

Grétsy László 1932. február 13-án született Budapesten. 1950-ben érettségizett a pesterzsébeti Kossuth Gimnáziumban. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára vették fel magyar–történelem szakra, ahol 1954-ben szerzett diplomát. Fokozatosan a nyelvtudomány felé fordult, 1960-ban szerezte meg a nyelvtudományok kandidátusa címet.

Diplomájának megszerzése után a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársaként kezdett el dolgozni, melynek később főmunkatársa lett. 1971-ben a mai magyar nyelvvel foglalkozó osztály vezetőjévé nevezték ki, 1992-ben az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának társelnökévé választották, 2006-tól a testület tiszteletbeli elnöke volt.

1987 és 1998 között az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar Magyar Nyelvészeti Tanszékét vezette. 2010-ben lett az egyetem professor emeritusa.

Szerkesztője, rovatvezetője volt a Magyar Nyelvőr, az Édes Anyanyelvünk, az Élet és Tudomány, a Szabad Föld című lapoknak, jó néhány könyvet írt, számos ismeretterjesztő, nyelvészeti-nyelvművelő rádió- és televízióműsorban közreműködött. Első tévés műsora 1960-ban indult Családi félkör címmel, majd  következett A nyelv világa, a Szójáték klub, a Szabálytalan nyelvtanóra, a Vágó Istvánnal közös Álljunk meg egy szóra!, a Gyöngyök, végül 2004-ig az Anyanyelvi szószóló.

1976-ban a SZOT-díjat, 1982-ben a Kiváló népművelő díjat, 1992-ben az Apáczai Csere János-díjat kapta meg. Elismerték a Magyar Örökség és a Prima Primissima díjjal is.

Grétsy László halálhírét az Anyanyelvápolók Szövetségének konferenciáján jelentették be.

Minya Károly nyelvész így írt nyelvész példaképei között Grétsy Lászlóról:

Grétsy László az ismertségét, népszerűségét tekintve a nyelvművelés Puskás Öcsije. Ezt elsősorban a Magyarán szólva rádiós sorozatának, főként pedig a televízióban a Vágó Istvánnal vezetett, Álljunk meg egy szóra! című műsorának köszönheti. Azonban korántsem emiatt a példaképem, hiszen a népszerűség számára is csupán azt jelenti, hogy lehet népszerűsíteni az anyanyelvi ismeretet, megszerettetni a magyar nyelvtant. Azért tisztelem és becsülöm, mert a szakmai alázat, a biztos és mély tudás a szerénységgel párosul egyéniségében. Kutatói pályáját itt nyilván nem mutatom be, azonban arra, hogy az anyanyelvi játékok a szívügye, egy példát hozok. Az egyik interjúban a következő kérdést tették fel neki: „Mi a kedvenc szava?” Íme, a válasz: „Ha egy fémiparral, szereléssel is foglalkozó cégnek saját ovija is van, az nem más, mint: vasszervízóvoda. Ebben a szóban négy nyelven is benne van a ’víz’ szó: magyarul a közepén, az elejét fonetikusan kiejtve németül (vasszer), a végén lengyelül (voda), a középtáji hosszú »ó« pedig franciául jelent ’víz’-et, ha helyesen ejtjük ki, mert ők úgy írják le, hogy »eau«. Hát nem nagyszerű?”