Tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte, először zongoristaként, majd az akkor létesített Zenetudományi Szak első legendás Szabolcsi-osztályában. Zenetörténész oklevelét 1956-ban nyerte el.
Pándi Marianne a magyar zeneélet egyik kulcsfigurája volt. Működése ékes bizonysága annak, hogy az egészséges zeneélet alapfeltétele a mű, a megszólalás és a befogadás magába záródó háromszöge. Ezért illeszkedett Pándi Marianne életébe oly logikus módon az Országos Filharmónia műismertetést és kritikát tartalmazó műsorfüzetének közel három évtizedig tartó szerkesztése, és az a másfél évtizedes periódus, amelyben a Magyar Nemzet zenekritikai rovatát vezette. Tevékenysége a magyar zenekritika legjobb és legnemesebb, Péterfi Jenő, Tóth Aladár és Csáth Géza által fémjelzett hagyományát folytatta.
Szerkesztői és kritikusi munkásságát jelentős monográfiák írása és fordítása kísérte. Könyveinek sorát 1960-ban Az olasz zene története nyitotta meg, majd ezt az irányt folytatta a Gondolat Kiadó sorozatában megjelenő kis Monteverdi-kötet, később egy Ravel-biográfia. Pándi Marianne-t, az aktív kritikust a magyar kritika múltja is érdekelte; 1967-ben jelent meg a 19. századra visszatekintő Száz esztendő zenekritikája című dokumentumgyűjteménye, melyet 2001-ben Hangászati mulatságok címmel adott ki újra a Mágus kiadó. Pándi érdeklődését a 20. századi orosz zene iránt három angol nyelven megjelent munka fordítása mutatja: Robert Craft Stravinskyval folytatott Beszélgetései, Sosztakovics Testamentum című emlékiratai és egy Prokofjev-életrajz, amely New Yorkban jelent meg a hatvanas években, Egy szovjet tragédia címmel. Népszerűségét Pándi Marianne azonban mindenekelőtt négykötetes Hangversenykalauzával vívta ki, melynek kötetei 1972-től kezdve jöttek ki, legújabb kiadása pedig 2005-ben jelent meg, s amely az értő hangverseny-látogató közönség alapműve lett. Pándi Marianne-t nemcsak a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, de az egész magyar zenekedvelő társadalom gyászolja.
