A színház Facebook-oldalán meghatóan személyes visszaemlékezéssel köszönnek el a művésznőtől, amelyet szó szerint közlünk:
„Én abban voltam boldog, amit kaptam.“
73 év – ez több emberöltő, háború, forradalom, rendszerváltás, világjárvány... 11 igazgató, több száz kolléga. Ilyen hosszú időt talán még a világon senki nem töltött el ugyanannál a társulatnál, csak ő.
Sőt, Lizi már a ’30-as években színpadra lépett a Vígben, hiszen kisgyerekként a Szent István körúton is fellépő Lakner Bácsi Gyermekszínházában kezdte a pályát Ruttkai Évával, akivel gyerekkori jó barátok és szomszédok voltak. Ez a szoros barátság aztán egészen Ruttkai Éva haláláig megmaradt.
1928 márciusában született Hőgyészen, majd az Alsóerdősor utcában laktak. Gyerekkorában balettozni és szteppelni tanult, és artista iskolába járt.
Férjével, Szatmári Istvánnal a Nemzeti Színházban ismerkedett meg, majd 1951-ben Várkonyi Zoltán hívására együtt szerződtek a Vígszínházba, ami akkor a Magyar Néphadsereg Színháza nevet viselte. Lizi és Szatyi – ahogy sokan nevezték – évtizedeken át a társulat meghatározó, stabil tagjai voltak.
„Szatyival mindketten itt éltük le az életünket. Sok-sok boldogság, sok-sok öröm jutott nekünk ebben a színházban.“
Testvére, Marcsi öltöztető lett a színházban, Ruttkai öltöztetője, és ez csak még erősebbé tette a köteléket Lizi és Éva között.
„Ruttkai Évával egy házban nőttünk fel, együtt jártunk tanodába, egyszerre szerződtünk a színházhoz is. Aztán Éva lett a legnagyobb magyar színésznő, ő kapta a legjobb szerepeket, én meg játszottam azokat, amiket adtak. A kisebbeket. Soha nem voltam rá irigy. A férjem is mindig azt mondta: ,,Lizi, soha ne a másét nézd. Amit te kapsz, azt csináld meg jól. És én megcsináltam. Meg is köszönték.”
Radnóti utcai otthonuk igazi nyitott ház volt: egymásnak adták a kilincset a kollégák. Társulati ülések előtt és után náluk gyűlt össze a csapat. Lehetett éjszaka vagy hajnal, Lizi és Szatyi mindenkit szeretettel fogadott. Mindig volt náluk egy kis zsíros kenyér, és került valahonnan bor is. Volt, aki napokig is ott maradt: Szendrő József, Major Tamás, Pálos György vagy akár Latinovits Zoltán.
Az Antigonéban Ismenét játszott, Kárpáthy Gyula Zrínyi című drámájában Eszéki Marit és A néma leventében Gianettát, de pályája során többnyire epizódszerepekben nyerte el a közönség szeretetét. A Cyranóban például cukrászlányként mindig nyílt színi tapsot kapot, Gombrowicz Operettjében pedig azzal aratott nagy sikert, hogy szteppelve ment ki a színpadról.
1971-ben Varsányi Irén-emlékgyűrűt, 1995-ben Aase-díjat kapot, amelyet Gobbi Hilda alapított az epizódszerepekben kimagasló teljesítményt nyújtó színészek számára. Egy évvel később, 1996-ban átvehette a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét is. 2008-ban megkapta a Gobbi Hildáról elnevezett életműdíjat is.
„Egy epizódszerepet legalább olyan nehéz eljátszani, mint egy főszerepet. Itt néhány perc alatt kell a színésznek felvillantania egy erőteljes karaktert, nincs több felvonásnyi idő arra, hogy a néző megismerhesse a figurát. Egy kis szerepet is legalább úgy ki kell dolgozni, mint egy nagyot. (...) Emlékszem, egyszer egy előadás után Ruttkai Évával mentünk hazafelé autóval, és ő azt mondta nekem: Lizikém, olyan őszinte vagy a színpadon, mint amikor gyerekkorunkban a porolónál játszottunk!“
Több mint 70 szerepet játszott el a Szent István körúton, több legendás beugrás, előadásmentés, gyors szerepátvétel is fűződik a nevéhez, és egy díj is, amit a férje emlékére alapított „A kiscsillag is csillag“ néven. Ezzel az elismeréssel minden évben a legjobb epizódalakítást jutalmazza a társulat tagjai közül titkos szavazással kiválasztott zsűri.
Utolsó szerepét a 2015-ben bemutatott A testőrben kapta. A Valló Péter által rendezett előadásban a A páholyosnőt játszotta. 2020 februárjában, 92 évesen lépett utoljára színpadra a Pesti Színházban a Sógornők előadásában.
Nemcsak a színpadon, de az életben is magával ragadó volt bájos személyisége, szépsége és szerénysége. Jósága és életszeretete átsugárzott mindenkire a környezetében. Varázslatos életet élt nagy korszakok és nagy legendák csendes tanújaként.
Mindenkit eltemetett maga körül: szeretett férjét 1988-ban vesztette el, Ruttkai Évát 1986-ban, de ő járt be a kórházba a halálos beteg Gobbi Hildához, Sulyok Máriához és Dajka Margithoz is.
„Néha odaülök a telefonhoz, mondom, felhívok valakit, aztán rájövök, hogy nincs már kit. Szinte mindenki meghalt körülöttem a régiek közül. (…) Mikor én hazajövök az üres lakásba, azt mondom, megjöttem. A szeretteim itt vannak körülöttem; vigyáznak rám. Mert bármi történjék, nem szabad magunkat sajnálni. Amíg vagyunk, addig kell jól élni. Aztán, hogy utána mi lesz, úgyse tudjuk. De addig csinálni kell az életet.“
Szatmári Lizát a Vígszínház a saját halottjának tekinti.
