Eljöttek hát

Fotó: EPA

A második pozitívum, hogy az ikonikus társulatnak - mely idén kezdte jubileumi, huszonötödik évadát - újabb magyar tagja van, a kitűnő fiatal tehetség, Újvári Milán személyében, kinek megadatott, hogy a Delirium budapesti vendégjátékán is bizonyíthatta talentumát. Hogy a "mi fiunk" egy meghökkentően csalódást keltő, pazarul tálalt kommersznek, a Soleiltől meglepően kislétszámú társulatában lépett fel - nos, az nem egy jó hír.

Sokan, s (elsősorban a Duna Televízió dvd-sorozatának, s a nem csak az ezen a csatornán, sorra le is adott előadás-felvételeknek köszönhetően) egyre többen sóvárogtuk ezt a vizitet, miközben éreztük: kvázi reménytelen a nagyhírű és méregdrága kanadai óriásegyüttest Magyarországra hívni. A jellegzetes, szépséges óriássátraikkal világszerte turnézó társulatok (igen, legkevesebb három csoport járja a világot az együttes neve alatt, az egyikük jóideje már a Las Vegas-i forgatag állócsillaga) sztárzenekarokat megszégyenítő, százezres-milliós rajongótábort gyűjtöttek világszerte. Budapesthez legközelebb Bécsben kápráztattak tömegeket. S egy nap aztán teljesült e vágyunk, s mi is rácsodálkozhattunk a Cirque du Soleilre, mint olyanra. De - nem olyan.

A szürreális líra, a mind növekvő világhír dacára is őrzött, a legharciasabb kritikusok által is méltányolt folyamatos innováció, merész, újító szellem, sokféleség, melyről a társulatnak akár csak tévéképernyőn láthatott előadásaiból is plasztikus képet szerezhettek a rajongók, ezúttal komoly kommersz-gellert kapott.

Az újcirkusz produkcióinak jellegzetessége az élőzene: a Soleil munkáiban különleges formákkal kísérletező, roppant tehetséges művészek, együttesek tűntek fel, hol viszonylag, hol kevésbé előtérbe helyezve. A Delirium (már a cím is mennyire mást sugallna, mint amit láttunk) olykor valami szcenírozott koncertnek hatott, a zene dominálta szinte valamennyi mozzanatát - naná, ahhoz nem kell közel ülni, minősége a távolság függvényében, kiváló hangosítás mellett nem romlik. S hiába a vérprofi zenészek, a hibátlan hangú énekesek: a műsor, amit játszottak, egy kereskedelmi rádióadó főműsoridejében sem keltett volna megütközést a nagyigényű publikum köreiben.

Természetes, hogy a mindentudó csodasátrak s azok elengedhetetlen kelléke, a körül ülhető játéktér híján új kihívásoknak kellett megfelelni, s a most frontális színpad az intimitás tekintetében köszönő viszonyban sincs a nézők közé helyezettel. Bár magam messze nem a leghátsó traktusban ültem, de a távoli színpadon dolgozó, remek akrobaták onnan is csak hangyáknak látszottak, kiknek játékát olykor a nem túl éles képet produkáló, hatalmas kivetítőfelület nagyította fel, ha éppen. Egy lélegzetelállító gúlagyakorlat alatt például a hármasoltárszerű vásznak két oldalsó szárnyán az épp a színen lévő két énekest lehetett látni, nagyjából mindvégig.

Az emberi teljesítőképesség legvégső határait feszegető, s a feszegetőket megejtő szépségű keretbe foglaló Soleil Budapestre hozott Deliriumának intim befogadása legfeljebb az első nézői szektorokban ülők osztályrésze lehetett, a többieknek maradt a valóban igen hatásos, grandiózus vetítés, melynek egyes momentumai képesek voltak ámulatba ejteni.

Arról semmiképp sem beszélhetünk, hogy szegényebbek lettünk egy mítosszal: a Soleil páratlan, nagyszerű intézmény, melynek története, naggyá válása és tündöklése tündérmesébe illik, a hatalmassá válást pedig jól tükrözi, hogy az együttesalapító Guy Laliberté a közelmúltban kapott magas elismerést az "év üzletembere" kategóriában.

A nézőből az ámuló gyermeket játszi könnyedséggel előbűvölő Soleil-varázslókör könnyen emészthető, lelkivilágunkkal nem sokat pepecselő előadást hozott Budapestre. Fel-felvillanó, népszerű képeiben távoli tájakra utazhattunk, megjelent Szenegál és Rió, vagy éppen a Kozmosz.

De róluk nekem egy korábbi kép villan be most is: négy törékeny, aprócska kínai lány, aranyszínűre festve, amint valami leírhatatlanul izgalmas zenére, zsinegen orsókat röptet, olyan ügyességgel, hogy az ember nem hisz a szemének. A játék fináléjában a kamera a közönségre szegeződik: látni, sokan sírnak. Itt most nem volt könny, csak üzemszerű működés és az abszolút profizmus - s bizony, az is óriási elismerést érdemel.