A sorozatnak immár a nyolcadik évada ér véget hamarosan. Ezúttal több kerek évforduló is alakította a műsort, például Gershwiné, aki alaposan megnehezítette a művész dolgát.
Fájdalmas varázslat: a klasszikus orgona nagyzenekarrá alakul át
A Lords of the Organ a hangszerek királynőjének legnagyobb szerzőit, többek közt Bachot, Widort és örök életű alkotásaikat állítja színpadra. A koncertek a klasszikus muzsika mellett friss érdekességeket is kínálnak a hallgatóságnak olyan szerzőktől, akik eredetileg nem orgonára írták az adott zeneművüket. Néha ez igen nagy kihívás elé állítja a művészt, hiszen hangszerének ilyenkor nagyzenekarrá kell átalakulnia. S habár például David Guetta zenéjére ma milliók buliznak a világ diszkóiban, azt nem sokan sejtik, hogy az orgonista Wilhelm Middelschulte már a 20. század elején írt olyan zenét, amely a nyolcvanas évek house-őrületében köszönt vissza.
Piszok nehéz a Lords of the Organ idei műsora – szögezi le elöljáróban Rákász Gergely, aki nem mellesleg szülővárosa, Győr kulturális nagykövete is. A művésszel a nagykanizsai református templomban tartott telt házas koncertje alkalmával beszélgetünk.
– Öt előadás van már csak hátra a kanizsai után, és mi tagadás, számolom a helyszíneket, mert rendkívüli módon megterheli a kezem, az ízületeim. Ezért készítettem egy B programot is, amely természetesen ugyanilyen nívós, és a nagyérdeműnek is izgalmas talán, ha esetleg a Lord of the Organ-koncerthelyszínhez közeli fellépőhelyen kap egy másik műsort. Nekem pedig azokon az előadásokon nem kell túlfeszítenem a húrt.
Az orgona lordjai repertoárjában ott van Gershwin éppen idén százéves remekműve, a Kék rapszódia, amely köztudottan zongorára és nagyzenekarra íródott. Ennek az átiratát játszom el minden alkalommal a jubileum miatt. Nem könnyű. Azt lehet mondani, az átiratok általában jóval nehezebbek, mint amikor eleve orgonára ír valamit egy orgonista, aki tisztában van a hangszer és a muzsikus korlátaival. Gondolok itt arra, hogy csupán két kezem van. Ilyen fizikai adottságok mellett kell az orgonát zongorává és egyben nagyzenekarrá is varázsolnom.
Amikor 2005-ben hazatértem Amerikából, arra gondoltam, hozok valamit ajándékba, ami szerintem tökéletesen visszaadja azt a világot, a hangulatát – ez a Kék rapszódia, amelynek elkészítettem az átiratát. Abban bíztam, hogy nagy durranás lesz. Nem is tévedtem, nagyon népszerű lett, de mivel nehéz zenemű, a mai napig egyedül én játszom ezt a gyönyörű alkotást klasszikus orgonán. Fiatalon egy ideig reménykedtem benne, hogy egyszer majd valaki valahonnét megköszöni ezt nekem, vártam a jelképes koronát, hogy mekkora király vagyok; de ahogy múlnak az évek, kezdem látni, hogy ebből inkább csörgősipka lesz, a bolondok fejére az való… Ugyanis tényleg annyira megterhelő, hogy sajnos ma már kénytelen vagyok többet törődni a kezeimmel, amiben csontkovács és masszőrök segítenek. Vigasztal a tudat, hogy hamarosan véget ér 2024, s vele együtt az évforduló is a múlté lesz, és levehetem a repertoárról a Kék rapszódiát.
Az én hivatásom olyan, mint a versenysport: kicsit belehal az ember. Persze belehalnék a lapátolásba is egy idő után. Mindenkinek fel kell tennie valamire az életét.
Az elkényelmesedés falát kell áttörni
Nem titok: készül a Lords of the Organ 2025-ös évadának műsorterve. A művész elképzelései szerint Bach nagy g-moll fantáziája, Vivaldi La Folliája és néhány szerelmes dal is helyet kap benne – a megszokott ízléses és mértéktartó „show-hangulatban”.
– A közönséget ma már nem lehet azzal beültetni egyetlen hangversenyre sem, hogy eljátszok nekik két klasszikus orgonaművet. Ha úgy tetszik, kell egy kicsi cirkusz vagy inkább show, pörgős zeneművekkel, virtuóz hangzással és vizuális élménnyel. Persze a ló másik oldalára sem szabad átesni: fontos, hogy értéket adjak át akár egy zöldségtermelőnek is, aki a mindennapjait nem a művészetek bűvkörében tölti.
Bármilyen furcsa, de én ilyenkor a Netflixszel versenyzem, mert a Covid óta tudják az emberek: kényelmesebb otthon, a kanapén ülve megnézni egy sorozatot. Ezért nincs mese, nekem az elkényelmesedés falát kell áttörnöm, amihez bizony szinte analitikusi pontossággal szükséges elemeznem, hogy a korábbi műsoraimból mi tetszett a közönségnek, mi vonzza, és mi az, amit még évek múltán is emlegetnek. Bevallom, azt a hallgatót szeretem, aki azért jön el a koncertjeimre, hogy értéket kapjon, viszont azt is elfogadom, hogy 2024-ben él, és a szemével fogyaszt, hárompercenként impulzust kap a közösségi oldalakon, ezért nem fordulhatok felé úgy, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. A világ változik, és nekünk, művészeknek is változnunk kell vele – nyilván észszerű határokon belül, kinek-kinek az értékrendje szerint.
A művész gondolkodik egy csak szerelmes zeneműveket megszólaltató lemezen is – hogy ez megfogható album lesz-e, vagy „csupán” az új országjáró műsor repertoárjára kerül fel, azt még nem döntötte el. De várhatóan nem is ő fogja, hanem az üzleti menedzsment, napjaink kérdése azonban itt is kérdés: van-e még igény hanglemezre? Ez feketén-fehéren ki fog derülni az idei lemezeladási statisztikából. De akárhogy lesz is, például Debussy és Bellini helyet kap a szerelmi kínálatban.
A művésznek ne kelljen hivatali előszobákban toporognia
Rákász Gergely szívügye az alapítványa, amely fiatal tehetségeknek nyújt bemutatkozási és fejlődési lehetőséget, anyagi biztonságot, s a magaskultúrát elviszi a legkisebb magyarlakta településekre is, ahol az ott élőknek más módon nem lehetne részük ilyen nagyszerű produkciókban.
– Igyekszem a Rákász Gergely Alapítvány keretein belül felkészíteni ezeket a fiatalokat arra, hogy képesek legyenek önállóan élni, létezni, működni. Az alapítvány működése kapcsán döbbentem rá, mekkora értéke van annak a harminc évnek, amit farkastörvények között éltem meg a pályán. Hozzáteszem: egy nagyon jó csapattal a hátam mögött. Látom, mennyire nehezen igazodnak el ebben a világban a Zeneakadémiáról frissen kilépő ifjú művészek, de még a tanárok is, illetve igaz ez úgy általában valamennyi művészeti ágra. Hiába találja el valaki tűpontosan a g hangot, vagy tud órákig mesélni az akkordokról, és elképzelni, hogy mit is akart mondjuk Bartók. Ez is kell, fontos, de ha ez az egész egy szerda délután nem tud valósággá válni a jegyvásárló közönség előtt, vagy csak úgy, hogy a művésznek ugyanannyi időt kell eltöltenie toporgással egy polgármester vagy akár egy miniszter előszobájában, akkor ez nem jó.
Én éppen azt szeretném megtanítani a körém gyűlő fiataloknak, hogy mi módon tudnak megállni a maguk lábán. Oké, nagyon szép Bach meg Beethoven, de tegyük mellé Schubertet is, aki belehalt abba, amit a legjobban szeretett, mert nem tudott alkalmazkodni az élet farkastörvényeihez. Igyekszem egyfajta „amerikás” szemléletet átadni a fiataloknak: igen, amit létrehoztok, az egy termék is. Magasztos, szép, de el kell adni, be kell csomagolni – és ehhez másfajta, üzleti gondolkodás kell. Másként nem megy. Ezt fel kell vállalni, hogy ne kelljen rossz kompromisszumokat kötnie senkinek, s hogy a klasszikus zenével kicsit jobbá tehessük a világot.
