A Magyar Színházi Társaság Jó kérdés sorozata három kerekasztal-beszélgetésen járta körbe a vidéki opera-tagozatok célkitűzéseit, működésének nehézségeit. A harmadik alkalomra meghívták Ókovács Szilvesztert, a Magyar Állami Operaház főigazgatóját, aki azonban a beszélgetés napján lemondta részvételét, így a zeneigazgatók és a Coopera alapítója vett részt a diskurzuson.
– A szegedi évad első operabemutatója a Bohémélet volt. Az előző évad végén egyeztettem az énekesekkel, hogy rendkívül alacsony bérekért – a fővárosi gázsi mintegy ötödéért –, ám egy jó élményért cserébe eljöjjenek énekelni Szegedre – kezdte az elmúlt hetekben csúcsosodott problémák felvázolását Dinyés Dániel, a Szegedi Nemzeti Színház zenei vezetője. – Az Operaház hároméves szerződéseket köt a művészeivel. Amikor kiderült, kinek mikor lesznek próbái a fővárosban, már éreztük, hogy nem lesz egyszerű az egyeztetés, de igyekeztünk alkalmazkodni. Ám a premier előtt két héttel jelezték, hogy az egyik énekes nem jön a próbákra. Beszéltem az Opera titkárságával, ahol
közölték, hogy a főigazgató utasítása értelmében ezentúl nem engednek ki senkit a próbaidőszak alatt, hiába adta be a kikérőt.
Ez szuper, csakhogy nekik Szegeden éppúgy élő produkciós szerződéseik voltak, mint az Operaházban.
Jeleztem, hogy így veszélybe kerül a szegedi produkció. Öt vidéki színház zeneigazgatójával egyetértésben e-mailben kezdeményeztünk megbeszélést Ókovács Szilveszterrel, a megkeresésre azonban semmilyen válasz nem érkezett.
Miután az énekeseim eltűntek a próbákról, megoldást kellett találnom a helyzetre.
Így megkerestem a vidéki nemzeti színházak igazgatóit, akik készséggel támogatták az egyeztetést az Opera főigazgatójával. Mindenki azonnal megértette, hogy ez egy ügy, amelyre megoldást kell találni, különben mindannyiunknak nehézséget okoz. Egyeztetést kezdeményeztek Ókovács Szilveszterrel. Az ott elhangzottakról csak az igazgatók beszámolója alapján tudok számot adni, de a lényeg az volt, hogy az Opera segítőkészségéről biztosította a vezetőket. A Bohéméletet így be tudtuk mutatni, és az utolsó két hétre a titkársággal egyeztettük az énekeseket. (Magasiskolája volt az együttmőködésnek, amit ott tapasztaltam.) Később személyesen átbeszéltük az évad hátralévő részének egyeztetését a művészeti vezetővel és a művészeti titkárral, és úgy tűnt: egyezségre jutottunk. Egy-két héttel később azonban az Operában dolgozó énekeseknek küldött főigazgatói levél már más iránymutatást tartalmazott, ahogyan Ókovács Szilveszter Origón megjelent válaszlevele is.
Silló István, a Győri Nemzeti Színház zeneigazgatója megjegyezte: az ígért kompromisszum helyett azonban kiderült, február elsején megszűnik a „kikérő” rendszere az Operaházban. – Ez azt jelenti, hogy a próbaidőszakban egyetlen énekes sem dolgozhat másutt. December elsejére ígérte Ókovács Szilveszter, hogy az énekesek megtudják az évad hátralévő részére szóló próba-beosztásukat, és miután ez megérkezett, elkezdtük átnézni a vidéki előadásainkat. A debreceni Bánk bán előadás táblázatában pirossal van bejelölve az énekesek egy része, akikről nem tudjuk: el tudnak-e jönni, mert
jelen állás szerint reggel tíztől este tízig zenei próbájuk van az Operában, ami nyilvánvalóan nonszensz.
Vadász Dániel, a Coopera alapítója hangsúlyozta: ha nem tudnak az Operaházzal szerződéses viszonyban lévő énekesekkel dolgozni, akkor vidéken lehetetlen operát játszani.
– Magyarországon mintegy 160 aktív énekes van, akik közül több mint 140-en szerződéses viszonyban állnak az Operával. Ez olyasmi, mintha egy fővárosi kórház leszerződtetné az ország összes aneszteziológusát, és azt mondaná, hogy itt remekül végezzük a munkánkat. Csakhogy ágazatban kell gondolkodni. Az elmúlt években látható tendencia, hogy egyre több bemutatót tartanak az Operában, amihez egyre több énekesre van szükség, akik – vállalkozói szerződéssel bár, de mégiscsak – az intézményhez vannak kötve.
A probléma a kikérő intézményének felfüggesztése.
Az Origón Ókovács Szilveszter – a saját szemszögéből teljesen érthető módon – azzal érvelt, hogy ezek az énekesek közben az Operában dolgoznak, próbáik, előadásaik vannak. Ez korábban is így volt, és mindenki tiszteletben tartotta az egyeztetéseknél az Opera elsőbbségét, hiszen karakterénél, méreténél fogva kiemelt kulturális intézmény.
A rövidtávú célunk, hogy egyeztetések történjenek a vidéki operatagozatokkal. Ha az Opera burkolt és kevésbé burkolt fenyegetésekkel igyekszik magához kötni az énekeseket, akkor a vidéki operajátszás ellehetetlenül. A Coopera produkciói már nem kettő vagy három, hanem öt szereposztással futnak.
Vadász Dániel felidézte Ókovács Szilveszter 2018-as nyilatkozatát, amely szerint a Bachtrack nyilvántartása alapján 65-70 előadás címmel a Magyar Állami Operaház a világ legtöbbet játszó operaháza. – És bár szerintem a világ vezető operaházainál nem a mennyiségi tényező a legfontosabb, jól mutatja, hogy miért lett nehezebb az egyeztetés az elmúlt években.
Silló István szerint méltányolható érv az Operaház főigazgatójának felvetése, hogy az énekesek ne vállalják túl magukat, hiszen az veszélyezteti a szakmai színvonalat. Azonban megjegyezte: az Operában a Hoffmann meséi bemutatójának napján az egyik főszerepet játszó énekes délelőtt egy másik előadás főszerepét énekelte az intézményben, így láthatóan az Opera sem ügyel erre.
Somogyi-Tóth Dániel, Debrecen város főzeneigazgatóója szerint a legfőbb kérdés, hogy Ókovács Szilveszternek van-e víziója a vidéki operajátszásról, annak fejlesztéséről. – Mi a koncepció? Ez számomra nem derült ki a hivatkozott cikkből. A vidék hagyományosan biztosította az utánpótlásnevelést. Jó-e, ha elzárjuk ezeket a csapokat? A vidéken induló énekesek tehetségét a fővárosi Operaház is tudja hasznosítani.
Dinyés Dániel hangsúlyozta: egyetlen vidéki színházigazgató vagy zeneigazgató sem ismeri azt a tanulmányt, amelyre Ókovács Szilveszter hivatkozott és amely alapján – az írása értelmében – jövőre pántlikázott forrás érkezik a vidéki operajátszásnak. –
Állítólag az állítólag létező tanulmány alapján kapunk pénzt, amit állítólag arra kell költenünk, ami az egyikünk által sem ismert javaslatban van.
– Debrecenben, Szegeden, Miskolcon, Győrben és Pécsen is más koncepcióval lehetne elérni az operajátszás fejlesztését, egyedi stratégiákra van szükség – tette hozzá Silló István. – Ahol meg Ókovács Szilveszter szerint se zenekar, se árok, ott pláne másra van szükség. Nincs bennem hiúság és sértettség. A mi célunk hosszútávon egy működő, jó konstrukció kialakítása. Egészen biztos, hogy Ókovács Szilveszter mindent jobban tud az operáról, mint én, kivéve, hogy mi a helyzet Győrben. Mert azt viszont én tudom jobban.
„… Vidéki színházainkban se árok, se technika, de méretes zenekar, színpad, végképp méretes énekkar sem áll rendelkezésre ahhoz, hogy kompromisszummentesen (erről még később!) legyen megszólaltatható a mindenkor érthetően ambiciózus vezetők által oly szívesen álmodott operai törzsanyag” – fogalmazott Ókovács Szilveszter az említett nyilvános levelében.
Somogyi-Tóth Dániel megjegyezte: – Nem értjük, hogyan írhatta le Ókovács Szilveszter ezt a mondatot. Amíg nincs egy komoly, átgondolt koncepció, addig bármilyen plusz forrás ránk szakadhat, önmagában nem jelent megoldást, sőt még zavart is okozhat a rendszerben. A hangzatos mondatok helyett komoly hetekig, hónapokig tartó munkára lenne szükség. Számba kellene venni a vidéken működő operatagozatok kapacitásait, a fejlesztés lehetséges útjait, megvizsgálni, melyik intézmény hogyan viszonyul az Opera kétségtelen zászlóshajó mivoltához.
Cser Ádám, a Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatója szerint az említett egyeztetési nehézségeken túl a vidéki színházak komoly anyagi nehézségekkel küzdenek. – Ha a főszerepre meghívott énekes megkapná csaknem azt a gázsit, amit az Operaházban szokott, attól még egy hegedűs vagy kórustag ugyanúgy nettó 140 ezer forintért dolgozna. Előszeretettel emlegetjük a lelkesedést, hivatástudatot, de az itt dolgozók közül sokan egyszerűen beleragadnak ebbe a helyzetbe, és senki nem kínál számukra megoldási lehetőséget.
Vidéken az operatagozatok a nemzeti színházak részeként működnek, tehát átgondolt elképzelés kell a pénzosztáshoz. Olyan nincs, hogy a zenészek bérét megemeljük, a tánckar meg éhen hal. Mi érthető módon az operajátszásról beszélünk elsősorban, mégis megkapirgálunk valamit, ami számos problémát hoz felszínre – tette hozzá.
Fontos lenne, hogy komolyan vegyék: baj van.
Múlt héten egy vidéki város zenekarát vezényeltem, ahol a zenészek azt mondták, ők jó helyzetben vannak, mert a minimálbéren felül van spielgeld. Kérdeztem: mennyi? Kiderült, hogy koncertenként 1500 forint bruttó. Valahogy nincsenek ezek számszerűsítve. A múltkori beszélgetésen már említettem az áruházi dolgozók kezdő fizetését viszonyítási pontként, hiszen ott egy nap alatt be lehet tanulni. De hegedűs vagy operaénekes senki nem lesz egy nap alatt. Arról is elfeledkezünk, hogy egy friss diplomás énekes nem állhat azonnal be egy előadásba, mert ledobja őt a színpad. Ez nem azért van, mert nem elég jó, hanem mert ezt a szakmát nem lehet egyik percről a másikra megtanulni; tehetség, elszántság, gyakorlás kell hozzá. A figyelő megértés szándéka hiányzik ebből az egészből.
Vadász Dániel úgy fogalmazott: kimondottan aggályosnak érezzük, hogy a cikkben kínált megoldóképletek azt a benyomást keltik, hogy a cikk szerzője nincs tisztában azzal, mi jelenthet valós megoldást a vidéki együtteseknek.
Ókovács Szilveszter javaslatairól szólva elmondták: remek ötlet a a vidéki és határon túli magyar operaelőadásokat felvonultató Primavera fesztivál felújítása, ám előbb az égető problémákra kellene megoldást találni. A főigazgató felajánlotta, hogy „a társulatok az Opera hatalmas repertoárjából, az adott évadban nem játszó produkciók közül választhatnak, és egy-egy szettet (díszlet, jelmez, kellék, 100-200 milliós érték) elvihetnek díjmentesen, plusz játékmester és asszisztens is segíti az adott rendezés betanulását.”
Cser Ádám megjegyezte: mindig izgalmas kihívás új alkotói folyamatokat létrehozni, ráadásul a művészek minden bemutató tapasztalatával gyarapszanak. – A díszlet átalakítása körülbelül annyiba kerülne, mint amennyi összesen egy produkció díszletének létrehozására adatik vidéken, így ennek nem sok értelmét látom. Az említett száz-kétszáz milliós értékű díszletet a rendelkezésünkre álló másfél millió forintból méretre fűrészelni nem tűnik hatékony megoldásnak. Ez senkinek sem éri meg.
Dinyés Dániel hozzáfűzte: – Szegeden jóformán nulla forintból próbálunk operaéletet szervezni, augusztusban még úgy tűnt: egy fillérünk sem lesz. 447 millió forintra pályázott összességében a színház, amiből nyolcmillió forintot kapott meg. Az opera-tagozatnak nem jutott, így
mondtam Göttinger Pálnak, hogy egy garbóban három léccel eljátsszuk majd a Bohéméletet.
Amikor elindult a bérlet- és jegyértékesítés, két nap alatt 8 millió forint folyt be a színházba. Barnák László főigazgató azt javasolta: felezzük el az évad első két bemutatója között. Ebben benne volt a díszlet, a jelmez, a színpadi zenészek és a gyerekkórus költsége is. A Dido és Aeneast és a Négyhangú operát pedig egymillió forintból állítottuk színpadra.
Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője hozzászólásában úgy vélte: érthetetlen a fővárosi és vidéki operajátszás közötti szakadék. – A vidéki operák a létükért küzdenek miközben dől a lé az Operaházba, és ott ehhez társuló arroganciával kezelik a kérdést – vélte.
Dinyés Dániel a Papagenón közölt cikksorozatában összegezte a vízióit.
– Azt szeretném, ha erről elindulna egy vita. Számomra az a fontos, hogy beszéljünk a leírtakról, és végre valaki tegyen le valamit az asztalra, ami alapján el lehet indulni.
Vadász Dániel javasolta, hogy a vidéki operatársulatok vezetői hívják egyeztetésre az Operaház főigazgatóját, és hívják vissza a Nemzeti Kulturális Tanács által tárgyalt anyagot, hogy egy konszenzusos tervezet kerülhessen eléjük.
Silló István zárásként hangsúlyozta: Ókovács Szilveszter pántlikázott pénzekről ír, ami nagy valószínűséggel közpénzt jelent. – A közpénzzel felelősséggel kell gazdálkodni, és kérem őt, hogy ne hozzon engem olyan helyzetbe, hogy erre ne legyen kellő időm és lehetőségem.
Fotók: Éder Vera /Magyar Színházi Társaság
