Kevés Wojtyła-darab forog a magyar színpadokon, de ön már II. János Pál második ifjúkori művét rendezte. Miért izgalmas színházi szempontból Az aranyműves boltja?

Az 1960-ban született színdarab döbbentesen újszerű és hatásos dramaturgiát használ. Ha letakarnám a szerző nevét és a címet, elbizonytalanodnék, hogy ez vajon egy új Elfriede Jelinek-darab?! Az aranyműves boltja párhuzamos monológok szövete, amelyből egymás mellett bontakoznak ki a kissé elidegenített, mégis érzelmi tekintetben is hatásos történetek. Karol Józef Wojtyła a saját társulatával bemutatta a darabot, gyakorló színészként kimondottan színpadra szánta az egyébként elmélkedő szöveget.

A dráma három, házasodni vágyó pár története. Hogyan fonódnak össze a különböző idősíkban futó szálak?

A három történet felöleli a huszadik század első felét: a világháborút megelőző időszakban indul és a hatvanas években ér véget, a folytatást pedig nyitva hagyja a szerző. Megválaszolatlan marad a felvetés, hogy vajon a két fiatal továbbviszi-e szülei hibáit, erényeit, vagy sikerül másként bejárni a házasság kínálta utat. A darab nem csupán polgári jogi aktusként, hanem szentségként, egy életünket alapvetően meghatározó döntésként tekint a házasságra, amely korántsem csupa mámor és öröm, tele van kínokkal, fájdalmakkal, sértésekkel és sértődésekkel.

Mindez felrajzolja a kérdést: megéri? Ha választottál, átgondoltad a döntésed, felmérted, hogy ez örökre szól? A darab felteszi a kérdést, ám a választ nyitva hagyja. Wojtyła szenvedélyesen boncolgatja a felmerülő kérdéseket, és épp ilyen szenvedélyesen boncoltatja szereplőivel, függetlenül attól, hogy azoknak sikeres vagy épp kudarcokkal teli házasságban van részük. Hiszen egy sikeres házasságban is akadnak kételyek, kérdések. A történetek szövetét áthatja egyfajta gondolkodásbeli szenvedély.

A szerzőt tehát elsősorban a személyes történetek foglalkoztatják ahelyett, hogy általános igazságokat igyekezne megfogalmazni?

Nem hangoznak el igazságok, de elhangoznak gondolatok, amiket – ha van rá fülünk és érzékenységünk – akár életbölcsességként is elfogadhatunk. Nem találkoztam még olyan színdarabbal, amelynek az lett volna a műfaji alcíme, hogy Elmélkedés a házasság szentségéről.

Egy elmélkedést hogyan lehet érdekesen színpadra állítani?

Krzysztof Penderecki zenéje rendkívül erőteljes eszközt jelent. Bár megjegyzem: ezt a darabot – prózaként – bemutatta már Magyarországon a kecskeméti színház, sőt tévéjáték is készült belőle. A drámának van egy racionálisan kibontható, történetre felfűzhető és egy filozofikus rétege. Én utóbbit ragadtam meg, hiszen az alcím is mutatja: az elmélkedés szándékával született. Az eredeti darabban nincs jelzés arra, hogy zenével kombinálná a szerző, a párhuzamos monológokat mégis rendre úgynevezett kórusok szakítják meg. Ezek versben megfogalmazott epizódok, és úgy gondolom: Wojtyła nem így írta volna meg, ha nem lett volna szándéka zenét is társítani hozzá.

Penderecki zenéje bizonyos értelemben bátor választás.

Más tekintetben viszont kézenfekvő, már nem is tudnám elképzelni másként, annyira a darab lényegéről szól. Penderecki ugyanabban az időben volt diák Krakkóban, amikor Wojtyła, és közeli ismeretségben álltak egymással. Megkockáztatom, hogy szellemi rokonságról van szó, csak egyikük szavakkal, másikuk zenével fogalmazta meg a gondolatait, amelyek egy ponton túl erőteljesen elhajlanak a spiritualitás irányába. Ilyenkor kézenfekvően ölelkezik össze a szöveg és a zene. A cél az volt, hogy ezek egymást kiegészítve, egyenértékű módon jelenjenek meg a színpadon. A zenére nem hangulati aláfestésként tekintek, hanem a prózától eltérő jelrendszerként.

Az előadást prózai színészek – a Vörösmarty Színház művészei – játsszák, az oratórikus részeket a kórus énekli?

Egy ötventagú kórus énekli Penderecki A kerub éneke című művét, ami a pravoszláv rítusok hangzásvilágára épít, és már önmagában is a spiritualitás felé viszi a történetet. A kórus mellett van egy fantasztikus vonósnégyes, akik Penderecki 3. vonósnégyesét szólaltatják meg, amelynek szintén van egy dramaturgiai érdekessége. A versenymű alcíme: Levelek egy megíratlan naplóból. Ez rávilágít a mű dramaturgiailag töredékes szerkezetére. Ezek a levelek éppen olyanok, mint azon napok sora, amelyet egy napló tükröz: vacak, reményteli, borús, boldog bejegyzések váltják egymást. Ez az érzelmi hullámzás tökéletes összhangban van a párok történetével, a zene szervesen kapcsolódik a prózai jelenetekhez. Mint említette, ez a két intézmény koprodukciója, amely egy reménybeli együttműködés első lépése, és lehetőséget teremt arra, hogy az előadás – a fővárosi bemutató után – Székesfehérváron tovább éljen.

Fotók: Nagy Attila