Előbb születtem, mint az első magyar alkotmány

Az utóbbi időben több zenészkollégáddal beszélgettem a rock- és a blueszene különleges világáról. Többször megütötte a fülemet, hogy a zene helyett a muzsika szót használjátok. A 2020-ban megjelent köteted címe is az, hogy Muzsikussors. Az én fogalomtáramban a muzsika nem a rock- és a blueshangulattal párosul, hanem a népies dallamvilághoz kötődik. Van a kettő között különbség?

Idegen nyelvekben is a music szót használják. A muzsikálás és a zenélés két különböző dolog. A zenét meg lehet tanulni. A zenész elolvassa a kottát, de magától semmit sem képes hozzátenni. A muzsikus viszont nem biztos, hogy tudja az elméletet, de újat tud a kottához tenni. Ilyen volt például Jimi Hendrix, aki fölforgatta a világot azzal, hogy nem vette figyelembe a zenei szabályokat. Az a muzsikus, akinek dalból van a lelke. A zene felbugyog belőle, mint egy forrás.

Mikor és hogyan vált az életed meghatározó részévé a muzsika?

Kilencéves koromban. Tízévesen már a meggyőződésem volt. A rokonaim 1956-ban elmentek Kanadába, és lemezeket küldtek nekünk. Kilenc voltam, amikor először meghallottam Ray Charlest. Olyan érzés fogott el, amit nem lehet megmagyarázni – nem is tudtam, hogy mit hallgatok, de olyan gyönyörűséget éreztem, hogy rongyosra hallgattam a lemezét. Ezzel a blues, a dixieland és a jazz érkezett meg hozzám, és belém tapadtak. A Beatlest akkor kezdtem hallgatni, amikor 1963-ban gimibe mentem. Az rátett még az érzésre valamit, hogy ehhez nem kell feketének lenni… Így kezdődött. Az általános iskolát még nagyon jó minősítéssel végeztem, aztán a zene legyűrte az iskolát, majdnem kirúgtak. Abban az időben kötelező volt az orosz, és én sokszor nem mentem oroszórára, mert a zene tiltakozásra sarkallt, szabadságvágyat ébresztett bennem. Az akkori közegben ezt nem lehetett másképp megélni. A zene révén álomvilágban éltünk. Úgy képzeltük, hogy Nyugaton minden jó. A zene valóban jó volt. Így indult, és azóta is él bennem.

Több zenekarban játszottál. A hetvenes évek elején külföldre mentél, és bejártad a fél világot. Azt mondtad, hogy abban az időben mindig fájdalmas volt a hazatérés, mert itthon semmi sem változott. Mi volt akkor Nyugaton, és mi történt itthon, Magyarországon?

Amikor Németország és Svájc után hazaérkeztem, megdöbbentő volt a különbség. Külföldön tisztaság volt és anyagi biztonság. Mindenhova vittem a családomat is. Persze tervben volt, hogy kint maradunk. De amikor az embernek végleges döntést kell hoznia, az egészen más. Itt kaptam meg minden lehetőséget, innen jutottam el háromszor Amerikába. Innen mentem ki a svájci bandába is, és ha maradok, nagyon jó ötéves szerződést írtunk volna alá. De jobban tettem, hogy végül hazajöttem.

Mégis úgy fogalmaztál, hogy Chicago után a semmibe érkeztél.

Ezt nem pejoratív értelemben mondtam. Amikor lementem a tanyámra, az a semmi volt ott ahhoz képest, ahonnan érkeztem. A Chicagóban élők az agglomerációval együtt annyian vannak, mint Magyarország lakossága. A semmit arra értettem, hogy milyen volt abból a zajból a csendbe, a tanyára érkezni.

Mint mondtad, ebben az időben úgy képzeltétek, hogy ti lesztek azok, akik megváltják a világot. Mit értettetek ezen?

A megváltás az volt, hogy lehet zenélni. Mindenki meg akarja váltani a világot, de ez még Jézusnak sem sikerült. Illetve ő felmentett minket, mert meghalt értünk. De a megváltás tulajdonképpen azt jelenti, hogy én dönthetek arról, mit fogok csinálni. Ez nem világmegváltás, de a legtökéletesebb szabadság.

„Álmodoztunk a szabadságról. A szabadságnak azonban ára van” – mondtad. A zene ki tudta elégíteni a szabadságvágyadat?

Igen. A rendszerváltás előtti időszakban mi, szellemi szabadfoglalkozásúak másodosztályú helyzetben voltunk. Például nekünk nem járt semmiféle olyan támogatás, mint más magyar állampolgároknak. Amikor a Bergendy együttesben voltam, a fiam még óvodás volt, és nekem a maximális összeget kellett az ellátásáért fizetnem. Karácsonyra pedig arra kérték a „művész urat”, hogy külföldön szerezzek be különböző árukat.

Még mindig bennem van a lenyomata annak a korszaknak, amikor életemben először ettem banánt vagy narancsot. Amikor kanyarós voltam, és kórházba kerültem, csak egyetlenegy darabot tudtak szerezni. Itthon akkor nem volt déligyümölcs. Ebből a világból kerültem külföldre, ahol meg kellett állnom a helyemet. Fel kellett rá készülni, kicsit meg kellett ismerni a helyet, és nyelvismeretre is szükség volt. Amikor hazajöttem, és bekerültem a Hobo Blues Bandbe, már jól használtam a németet és az angolt.

Volt, aki azt mondta, hogy ez cigányélet. Így is fel lehet fogni, de ennek a cigányéletnek az eredményeképpen az amerikai öt nagy tóból hármat láthattam, és összesen egy éven át a tengeren  voltam. Azt kívánom, hogy mindenkinek lehetősége legyen hasonlóra. Van, aki elmegy két hétre csodálkozni, és hazajön, hogy milyen jó. Amikor viszont valaki tartósan ott van, akkor neki kell a dolgait intézni. Kiderül, hogy vannak fizetésbeli kötelezettségek, el kell látni a családot. Cserébe pedig mindent megkap, ami ott jár, kivéve a választójogot.

Mondok egy példát. Norvégiában nagyon rossz idő volt, és Kristiansandból Bergenbe kellett utaznunk. A zenekar elment két mikrobusszal, én pedig a családdal repülőjegyet váltottam. Két felnőtt- és egy gyerekjegyet kértem. Az eladó megkérdezte, hogy egy család vagyunk-e. Meglepett a kérdés, mert mi köze hozzá, de azért válaszoltam, hogy igen. Erre azt mondta, hogy akkor nem jól kértem a jegyeket, mert nekünk családi kedvezmény jár: egy egész árú jegy kell nekem, a feleségemnek egy félárú, a gyereknek pedig nem kerül semmibe. Én, az idegen jogbiztonságban és szociális biztonságban voltam ott. Itthon pedig a kettős adóztatással kapcsolatban Póka Egontól megtudtam, hogy az általam írt dalok jogdíját megkaphatom. Ezeket a dolgok nálunk senkitől sem lehetett megtudni – vagy tudta valaki, vagy nem.

A ’60-as, ’70-es évekhez képest mit hozott a rendszerváltás időszaka?

Ez hosszú folyamat eredménye volt. A muzsika olyan, mint egy folyó: valahol belépsz, és sodor magával, de hogy pontosan mi lesz, nem tudhatod. Minden másképp lett volna, ha Les Paul az ötvenes évek elején nem készíti el az első elektromos gitárt, ami hirtelen több műfajban, így a könnyűzenében is terjedni kezdett. Akkor kezdtek el lapgitárokat gyártani: Gibsont és Fendert. Megalakultak az első gitárbandák, de a gitárt a blues is alkalmazta már. Muddy Waters Chicagóba ment, és a bluest elektromos gitáron kezdte játszani – azóta hívják chicagói bluesnak. Erről szól a Cadillac Records című film. Ez a történet magában foglal mindent, ami számomra az első lökés volt. Kilencéves koromban nem számított, hogy valaki fekete-e vagy fehér. Mit tudtunk mi akkor a feketékről? Egyet sem láttunk , televízió sem volt. Az újságok azt írták, hogy nekünk nagyon jó, mert a Szovjetunió segít. Ebben nőttem fel. Előbb –1948 márciusában – születtem, mint a magyar alkotmány, amely 1949. augusztus 20-án lépett érvénybe.

A rendszerváltást követő évben jött ki a Tábortűz mellett című Hobo Blues Band-album. A Hely a térképen című dalban így jellemzed Magyarországot: „Ez az ország – rémálom ébren, / Ez az ország – kísérleti nyúl, / Ez ország – gyöngy egy pohár vérben, / Ez ország – a szívem elszorul.” És a folytatásban is jócskán keverednek a pozitív és a negatív kifejezések.

A Kex azért volt vörös posztó az akkori hatalom szemében, mert kimondta az igazságot, ráadásul gúnyosan. Minden akkor igazán jó, ha az értékén mérik. És nem önmagában az üzenet az érték, hanem a ráfordított erő. A tehetség. Nem vagyok rapkedvelő, de egyszer én is írtam egy eszperente rapet, mert láttam egy mackósajtreklámot, amelyben a mackó rappelt. Így kezdődik: „Hej, ember, ne rappelj nekem, mert ez neked nem megy. Fekete rapre kelek reggel, fekete rapre fekszem.”

Rengetegszer felmerül bennem az a kérdés, hogy milyen lenne a művészetünk, az irodalmunk, a zenénk, ha a világ olyan lenne, mint amilyenről álmodozunk: békés, őszinte és szabad. Ez esetben lenne mondanivalónk?

Nem hiszek a mennyországtípusú dolgokban. Az embereknek indulataik vannak, azok nélkül minden ellaposodik. Beszűkül, leőszül. Fel kell hogy tudjon bosszantani valami, mert az inspirál. Az is jó, ha az ellentétére. Ha ki tudod fejezni magad, az már önmagában jó.

Láttam a mintákat a világ minden táján, és a sok csatangolás során nagyon sok magyart is láttam odakint, de egyik sem volt boldog. Nem láttam boldog embert Amerikában sem. Háromszor voltam kint, negyedszerre már nem mentem. Ez az élettapasztalatom. Engem soha nem kellett terelgetni, volt és van meggyőződésem.

Kőbányán tanítottam a rock történetét. Azt, hogy hova jutottunk el mostanra. Amikor ugyanis a Beatles után elindult a Rolling Stones, egy interjú szerint csupán két évet adott magának. A Stones, az Animals és a Who olyan bandák voltak, amelyeket szerettünk hallgatni. A korosztályunk nagyon szerette azt a zenét, de nagyon nehezen lehetett hozzájutni. Ott volt a rádióhallgatás, a magnók – én is úgy vettem fel a számokat, hogy „csak most ne menjen el a ház előtt teherautó”. A fiatalok helyzete koábban reménytelen volt, aztán kaptak egy olyan felületet, ahol meg tudtak nyílni. Vették és hallgatták a lemezeket, mint a cukrot. Ez nagyjából 1969-ig tartott. Az évek során aztán a zene megkeményedett. Az Animals, a Beatles és a Stones még a bluestól indultak el, de a Who már ősrocknak számított. Aztán jött a Deep Purple, aztán megérkezett a heavy metal. De akik játszották, nem tudták, hogy heavy metal. A Black Sabbath elment Amerikába zenélni, és amikor hazajöttek, Angliában azt írták róluk, hogy milyen nagy sikereket ért el az angol heavy metal zenekar. De ezt még ők maguk sem értették akkor. Mindig a szakírók azok, akik megfejtik a dolgokat… Jimi Hendrixről négy könyvet olvastam el annak érdekében, hogy nagyjából megleljem az igazságot.

A suliban mindenkivel megkóstoltattam a bluest, de ha valaki túl fehérnek bizonyult, és nem tudott egy-egy régi felvételt meghallgatni, nem kísérleteztem tovább. Ha egy kis szikrája sincs benne a bluesnak, akkor nincs értelme, gondoltam.

Mint elhangzott, a 2000-es évektől tanítani kezdtél a Kőbányai Zenei Stúdióban, de ennek ellenére mindig muzsikusnak vallottad és vallod magad, nem tanárnak.

Úgy érzem, hogy jó pedagógiai érzékem van. Inkább azt akartam elérni, hogy elhiggyék: nem a tanártól kell tanulni. Abban akartam segíteni, hogy közel legyünk, mert egyszer hátha ugyanazon a színpadon fogunk fellépni. És ez nagyon jól bevált. Persze a tanári karban voltak, akik morogtak, hogy mi lesz a tanárok iránti tisztelettel. Én pedig elmagyaráztam, hogy az a tisztelet, amikor azt mondhatod a gyereknek, hogy „figyelj, ha nem akarsz játszani, mert nem érzed magad jól, akkor ma ne játssz. Hallgasd, mit csinál a többi. Ha kedved van, akkor szállj be. Légy a magad ura; én nem mondhatom meg, mit csinálj.” Amikor az Ütött-kopott Angyalt Simonnal és Olivérrel megalapítottuk, az első próbán elkezdtem magyarra fordított bluesokat játszani. Olivér megkérdezte, hogy mit játsszon. Én pedig elmondtam neki, hogy azt kellene játszania, amit úgy érez, hogy oda való, de nincs ott. És ő abban a pillanatban megértette.

Mi a blues és a blues-rock missziója?

A blues volt az első olyan zene, ami elérte azokat az embereket, akik azonos sorsot éltek meg. Kegyetlenségeket kellett átélniük rabszolgaként, és ezek generációkon keresztül bennük maradtak. Ezek szólaltak meg a bluesban. Sok olyan zenekar van, amely blues sémákat játszik, de az attól még nem blues. Le kell tudni tisztulni. Aztán erre épült rá a rock and roll, ebből lett a jazz. A zeneiskolában a gyerekek azt hiszik, hogy a jazz a megváltás. A bluest az 1910-es évek elején fogadták el önálló műfajként. Erre telepedett rá a jazz is, később pedig önálló műfajjá vált. De mi lenne a jazzel blues nélkül?

Végül uniformizálódott a rock is. Az már régen nincs, hogy belepörgetünk a magnószalagba, és azonnal megmondod, kit hallasz. Annak idején még mindenki így hallgatta a zenét. Rendhagyó volt a Queen, őket Hendrix fejelte meg az intenzitásával és a világhoz való viszonyulásával. Amikor a Stockholm–Helsinki hajón muzsikáltam, elkezdtem Hendrix szövegeit fordítani. Rájöttem, hogy ez az igazi magas költészet.

A Beatlesszel kezdődött az a korszak, és Woodstockkal ért véget. Voltak zenekarok, amelyek nem idomultak a kor stílusához, például a Deep Purple és a Genesis. Amíg karizmatikus, tehetséges emberek mentek fel a színpadra, és elmondták, amit akartak, csak a segítségünkre volt a technika. Ám aztán a technika felzárkózott az emberhez, és kezdett olyanná válni, mintha a mesterséges intelligenciára bíznád a dolgot. De voltak, akik már akkor is másképp gondolkodtak. Póka például kerületi képviselőként elérte, hogy Kőbányán nem lehetett playbackelni. De most már nincsenek ilyen törekvések, és a zene elvész. Az lesz a vége, hogy a mesterséges intelligencia fogja szerkeszteni. Nem kellenek hangszerek: a vonósokat egy gombnyomással megoldják. Az egész tökéletesen hangzik majd: minden kulcs, szólam a helyén, nincs tévedés. Egy idő után úgy fogjuk kirakni a zenét, mint egy mozaikábrát. Addigra viszont nekem már szerencsére nem sok közöm lesz az egészhez. De persze előtte százéves koromig nyomni fogom!

Fotók: Gyetvai Gergely

A teljes interjú a Helyőrség.ma oldalán olvasható.