Emlékekből és képzeletből merítve – Interjú Sir Willard White operaénekessel

A hetvenes évek közepén önnel
készült el a Porgy és Bess első
teljes lemezfelvétele, ami a mai napig hivatkozási alap az operarajongók
körében. Hogyan emlékszik ma erre az eseményre?

A felvételnek van egy kis
előtörténete: Porgyt egy ismert énekesre akarták bízni, a Lorin Maazel által
tartott meghallgatáson engem Jim szerepére kértek fel, amihez viszont nem igazán
volt kedvem. Angliába utaztam, amikor jött a távirat: „Te vagy Porgy!”
Visszamentem Amerikába, három hét alatt kellett megtanulnom a szerepet. Komoly
érzelmeket megmozgató, nagy munka volt. Porgy azért speciális karaktere az
operairodalomnak, mert ha az ember fekete, férfi és van énekhangja, azonnal
ezzel a szereppel azonosítják. Egyszer egy német étteremben valaki közölte
velem, hogy kizárólag Porgyt kellene énekelnem, semmi mást.

És mit felelt neki?

Mit mondhattam? Hogy szerencse, hogy nem ő a munkaadóm! Akárhogy is, fontos állomás az életemben, bár színpadon nem énekeltem túl sokszor: Glyndebourne-ban és a Covent Gardenben volt egy-egy emlékezetes előadásom. Az elmúlt évtizedekben mégis sokat változott az elképzelésem Porgyról: az, hogyan lehet a szeretetet kifejezni a színpadon. A figurához egy jamaicai emlékemből merítettem: a piac előtt sokszor láttam egy láb nélküli koldust, aki egy gördeszkaszerű eszközön közlekedett. Nem könyörgött alamizsnáért, csak a nagy szemeire és a néma mozdulatra emlékszem, a körülmények ellenére megmaradt büszkeségére. Felhasználtam azt a kellemetlen emlékemet is, amikor eltörtem a bokámat: Trevor Nunn rendező szerette az ötletet, hogy térdelve, kiszolgáltatva jelenítsem meg Porgyt.

A szerepformáláskor mindig
személyes élményekből merít ihletet?

Igen, a test emlékeiből meg persze a képzelőerőmből is. Egyikünk sem tudhatja pontosan, milyen egy másik ember bőrében élni, de a személyiség bizonyos aspektusait felfedezhetem magamban, és ez segít a színpadi szituáció megértésében. Időbe telt, míg rátaláltam a módszerre, de ma már így érzem magam biztonságban a színpadon.

A kérdés adja magát: a Kékszakállú
herceg karakterét honnan építette?

Ha arra céloz, hogy még sosem
voltam herceg, igaza van. De hát minden történet emberi történet, így el tudom
képzelni ezt a figurát, aki következetes a döntéseiben, még úgy is, ha közben
elpusztítja a nőket, akiket szeret. Különös, de minél inkább tudja valaki, hogy
mit akar, a környezete szemében annál félelmetesebbé válik. Kékszakállú nem
kérte Juditot, hogy kövesse őt: a nő döntött így kíváncsiságból, a férfi pedig
azt mondta, hogy fogadj el így, ahogy vagyok. Judit azonban kérdéseket tesz
fel: hát nem pontosan ez történik a különböző kapcsolatainkban ma is?!

Muszáj megkérdeznem: hogyan boldogult Balázs Béla magyar nyelvű librettójával?

Azt mondják, jól utánzok hangokat, de a magyar nyelv? „Le-he-tet-len!”

Volt egy magyar beszédtanárom, aki sokat segített. Természetesen pontosan értenem kell az elhangzó szavakat, és ha ez megvan, a zenei frázis segíti a memorizálást, de ez egy lassú, lépésről lépésre történő folyamat volt.

Jászay Tamás interjúja az Opera Magazinban jelent meg.

Nyitókép: Sir Willard White. Forrás: Opera Magazin