Egy csapatnyi ember gyalogol az egyenes úton, de pár lépésenként valaki mindig orra esik. Egy részeg pont a véletlenül éppen csurig terített asztal mellett botlik meg, és magára rántja az abroszt, vele az egész terítéket. Egy katonáknak előadott színdarab közben a bakák széles gesztusokkal, kurjongatva imitálnak szexet a levegővel. Ez nem egy hangalámondásos, NSZK-s, félamatőr ?vígjáték? ?poénjainak? leírása, hanem jelenetek Szerbia 2008-ban Oscarra nevezett, több díjat elnyert filmjéből. Amely egyébként a délszláv háborúról szól: így már érthetőek a díjak, hiszen a kényes témát kellően kritikusan feldolgozó film nem érdemelhet mást, mint az áhítat szavait.
Pedig Goran Markovic, a neves szerb rendező is úgy hiszi, ahogyan még (túl) sokan: hogy a ?szatíra? mint műfajmegjelölés felmentést ad a logikus, kidolgozott forgatókönyv megírása alól, és egyenlő a teljes komolytalansággal. Már a Turné alapja is hiteltelen: 1993 telén belgrádi színészek felkerekednek, hogy a jó pénz reményében vidéki művházakban tartsanak előadásokat ? arra az ellenvetésre pedig, hogy ?de hát háború van, ez nem biztonságos?, a szervező nagyjából annyit mond, hogy ?ugyan már, milyen háború??. Így aztán a nagyvárosi, békeszerető, elkényelmesedett színészek tök véletlenül belesétálnak a frontvonalba, és rácsodálkoznak a háború borzalmaira, egyesével, mindegyikre. (A film később sem lesz mentes a sztorit előmozdítani hivatott hiteltelenségektől: egyszer például azért indulnak el a színészek gyalog, a fagyban, éjszaka, egyedül a háború kellős közepébe, mert megsértődnek szállásadóikra, és nem kívánnak náluk éjszakázni.)
De nem csak az ilyesmik és a már említett, gagyi poénok miatt nehéz komolyan venni a filmet. A mellékszereplők mind primitívek, nincs személyiségük, csak típusokat képviselnek (hülye katona, hülye nacionalista, hülye tábornok, kedves orvos, kedves katona), és primitívek a helyzetek is a színielőadáson felálló és a terem végébe átkiabáló nézőktől a fiatal és az idős színésznő viszályáig. Primitív a technika is: nemcsak a látványvilág csapnivaló, a világítás esetleges s néha egyszerűen nem látni a képet a ködtől, de a filmes eszközök is nevetségesek (minden robbanás után valaki a kamerák mögül a szereplőkre szór egy marék port, legyenek épp akárhol; a robbanás után a hídon álló katona lendületet gyűjt, majd látható erővel ellöki magát a hídtól és a vízbe ugrik), a vágás pedig egy amatőr filmhez is gyenge lenne (a színésznő belecsap a púderbe, ami a színésztől fél méterre porzik egy kicsit ? majd vágás, és a színész fején fél centi vastagon áll a púder). Ráadásul megjelennek az olyan, legostobább közhelyek is, mint hogy a vérszomjas muszlimok azért engedik el a szerb foglyokat, mert az egyik színésznő iszonyú teátrálisan és nagyon rosszul felmond egy monológot az Iphigénia Auliszban című görög drámából; a költészet hatalma, ugye.
A drámai rész így egyszerűen hatástalan: ötvenöt perc csetlés-botlás és komolytalankodás után egyszerűen nem következhet hirtelen és átmenet nélkül egy olyan, megrázónak szánt jelenet, amelyben a színészeknek végig kell nézniük néhány horvát katona brutális megölését. De Goran Markovic többnyire amúgy is rettentő rosszul és didaktikusan adagolja drámai mondanivalóját: egész egyszerűen úgy közli, amit közölni akar a nézővel, hogy például egy orvos kiáll a reflektorfénybe, és nagy sóhajtások közepette elmondja, hogy miért is rossz ez a háború (ti. mert valójában nem is lehet elkülöníteni egymástól a harcoló feleket); vagy az egyik szereplő kisebb monológban száll szembe a nacionalista költő ? egyébként szintén monológban előadott ? érveivel. Amit pedig a képeken látunk: a háború rossz, abszurd, kegyetlen és józan ésszel érthetetlen, megmagyarázhatatlan.
Ennyi pedig édeskevés: ez a mondanivaló legfeljebb azoknak lehet elgondolkodtató újdonság, akikbe tényleg szikrányi empátia nem szorult, és akik nemhogy a délszláv, de általában a háborúkról sem hallottak még soha semmit. Nekik jó szórakozást a filmhez!
