Az önéletrajzodból kiderül, hogy Győrben jártál Táncművészeti Szakközépiskolába, majd a Táncművészeti Főiskolán tanultál, ezután évekig külföldön dolgoztál. Az ottani trendek, módszerek, mennyiben másak a magyar gyakorlathoz képest?
1998-ban itthon kevésbé voltak lehetőségek arra, hogy új technikákat tanulhassunk, Németországban viszont sok új dologgal találkozhattam. A balett órákon például kicsit máshova helyeztük a hangsúlyt, ott a fürgébb lábak es lendületesebb karmunka jellemezte a tréningeket.
De manapság azért a kortárs tánc egyre nagyobb népszerűségnek örvend itthon is. Te hogy látod ezt?
Igen, valóban. Egyrészt manapság már jóval több helyszín van és a fiatalok között a kortárs művészet is egyre inkább teret hódít. Sőt, még inkább virágkorát élhetné, ha meglennének a feltételek hozzá, minden szinten.
Törekszel arra, hogy mindenki számára hozzáférhetőek legyen az előadásaid vagy inkább a szakmai közönséget célzod meg?
Az igazság az, hogy én egy kaméleon vagyok: tudok alkalmazkodni, mert a tánc minden oldala érdekel. Minden évben csinálok egy olyan előadást, amely teljes mértékben az én elképzelésemen alapul: idén ez a Body Building volt. Ezek a művek inkább szimfonikusak és nem cselekményes jellegű alkotások.
Meg tudod fogalmazni azt, mennyiben más a két megközelítési és megfogalmazási mód?
Nyilvánvalóan mozgásban is máshogyan közelítem meg a kettőt. Egy tematikus műnél máshogyan használom a testet, mint amikor a saját elképzelésemen alapuló, tiszta táncelőadást készítek. Amikor van egy olyan lehetőség, amelyben az előadás magáért a mozdulatért van, akkor nem figyelek arra, hogy mit jelentenek a gesztusok. Ebben az esetben önmagában nézem a mozdulatokat és azt, hogyan kapcsolódnak össze, milyen lesz a dinamikájuk és a harmóniájuk.
A tematikus előadások történetet mesélnek el, egy szituációt kell megjelenítenem itt ? ilyen volt idén a Miskolci Nemzeti Színház számára készített Rómeó és Júlia előadásom. Ekkor a színházi gondolkodásom felerősödik, ez navigálja bennem, hogy milyen térben mozoghatok.
Számodra a tánc és a színház két különböző entitás?
Nem. Színház az, ami a színpadon emberek által történik, ezáltal a tánc is az. Legyen szó akár balettről, akár kortárs táncról.
Szóba került a Body building. Ez az előadás a testkép fetisizációját járja körbe, amely manapság elég divatos téma.
Igen, az, de én úgy nyúltam hozzá, hogy idézőjelbe tettem. A Body building arról szól, hogy mit mutatunk kívülre és ezzel szemben milyenek vagyunk belül. A címadás ötlete Juhász Katától származik, ő állt elő azzal, hogy létrehozna egy, a testkép tematikája köré szerveződő estet, és megkérdezte, mit szólok hozzá. Elkezdett foglakoztatni a téma és végül így született meg az előadás ötlete.
Ebben a darabomban archetípusokon keresztül próbálom bemutatni a világot. Nem akartam nagy terű színpadra alkalmazni a darabot, inkább zárt térbe helyeztem. Fontos volt az, hogy körbe tudják ülni a nézők a színpadot, ezáltal érezzék a táncosok közelségét, szagát, lássák azt, ahogyan izzadnak, lássák a hőjüket, ahogyan dolgoznak. Itt nem egy alá-fölérendelt viszony van, hanem egy abszolút mellérendelt reláció. Az érdekelt, hogy ez mit vált ki a nézőkből és a táncosokból.
A tánc nyelve immanensen absztrakt nyelv. Hogyan lesz hozzáférhető mindenki számára?
Tudom, hogy sokszor befogadhatatlan a tiszta tánc, de ha nem foglalkozunk vele mi alkotók és nem próbálunk vele kísérletezni, akkor félő, hogy nem marad meg. A nézőnek át kell adnia magát a látványnak: nézni, hogy feszülnek a táncosok izmai, milyen közöttük a kémia. Ez egy olyan párbeszéd, amely bármilyen más színpadi műnek a sajátja.
Mitől függ, hogy kit választasz táncosnak a darabodba?
Ezt az előadás határozza meg. A Bodyhoz már előzetesen tudtam, hogy milyen típusú nőt és férfit képzelek el, milyen technikai felkészültséggel rendelkezzen. Itt a személyiség kevésbé volt domináns.
A vágy villamosánál ? amelyet januárban mutatunk be ?, ott a szerep és a karakter összhangját is kerestem. Ebben a táncszínházi adaptációban nem szerettem volna a szöveget felolvastatni, a mű érzetének visszaadására törekedtem. Itt Blanche szerepére egy idősebb, 50 év körüli táncost kerestem, így találtam rá Lőrinc Katalinra, Csere Zoltán pedig Stanley Kowalsky szerepében tűnik majd fel.
Mennyire vagy öntörvényű alkotó és mennyire kéred ki a táncosaid véleményét, ötletét?
Alapvetően nem kérem ki a véleményüket, ennek ellenére mostanában egyre nyitottabbá váltam. Ha jönnek egy jó ötlettel, akkor azt mondom, próbáljuk ki. A Bodynál előfordult, hogy adtam egy-egy önálló feladatot a személyes megnyilvánulásra is, és végül jól sültek el.
A feladat adás a pedagógiai szerepedet erősíti fel. Mennyire válik szét benned a táncos, a koreográfus és a tanár?
Nekem ezek egybe tartozó dolgok, hiszen mind a tánccal való foglalkozást jelentik számomra. Arról nem is beszélve, hogy egy alkotónak muszáj mindig pedagógusnak is lennie. Az, hogy jó vagy rossz tanár-e, az tulajdonképpen mindegy. Mindkét foglalkozásban ugyanaz a szisztéma, hiszen emberekből kiindulva kell létrehozni, formálni valamit. Egy profi táncosnak is ugyanúgy el kell magyaráznom az általam kitalált mozdulatot, mint a tizenhat éves növendékemnek. A rendezés során azonban nyilvánvalóan máshogyan közelítek hozzájuk: másképpen szólok hozzájuk, másféle instrukciót adok nekik.
Baudlaire így definiálja a táncot: ?A tánc a karok és lábak költészete, a kecses és iszonyatos anyag, maga a mozdulat lehel bele lelket?. Végezetül meg tudnád fogalmazni azt, mit jelent számodra ez a kifejezési forma?
Azért lettem táncos, mert abban a pillanatban, amikor táncolok, akkor a helyemen érzem magam. Akkor érzem, hogy ez az életem, és ekkor minden más területre tanulandó folyamatként tekintek. A tánc és a színpad az, amely teljesen komfortos számomra. Ekkor tudok önmagam lenni és ami még ennél is izgalmasabb: minden(ki) más.
