- Azt gondoltam a kilencvenes években, téged semmi nem ment meg attól, hogy az irodalmi kánon csúcsán végezd. Miért hagytad abba a költészetet?
- Az utolsó sms, amit elküldtem tegnap hajnali négykor Szabó Rékának (a Tünet Együttes rendező-koreográfusa), az a kérdés volt, hogy "Valami olyanban vagy, amiből tudod, hogy fel fogsz ébredni, vagy valami olyanban, amibe bele akarsz aludni." Szerintem ez azért kimeríti a költészet ismérveit.
- Sms-trubadúrnak készülsz?
- Hát ez erősen a haiku irányába tolná a költészetemet. Igazából az a kérdés, hogy a költészetnek milyen definíciójával dolgozol. Az, hogy költő vagy-e, azon túl, hogy minek nevezed magad, főleg annak a kérdése, hogy milyen viszonyban vagy a nyelvvel, annak a metaforikusságával. Ez kiiktathatatlan, egy beszélgetésben, éjszaka a kocsmában, és persze a Rékával készülő darabokban is megjelenik. Most nem könyveket publikálok, hanem előadásokon dolgozom. A következő címe: Nincs ott semmi, avagy alszanak-e nappal az álmok. Nemrég szenvedtem ki magamból az ajánló szövegét, ami lényegében költői szöveg, azaz a potenciális néző tuti nem fog rájönni arra, hogy miről szól a darab, de remélhetőleg érdekes asszociációkat ébreszt benne.
Ha jól megnézzük az éjszakai életemet, kiderül, hogy elég erős hatást gyakorolt rá a Dixi (Gémes János), aki soha nem írt le egy sort sem, de olyan asszociációs hálóba gabalyodott folyton, amit tényleg minden elismerés megillet. (Persze sok köze volt annak az anyaghoz is.) Fontosabb inspirációkat lehetett belőle meríteni, mint XY kanonizált költészetéből. Az egész kanonizáltság tulajdonképpen leszarható. Ad absurdum lehet belőlem érettségizni, létezik egy kortárs irodalom című tétel, ebben szereplek negyvenedmagammal.
- A színház kevésbé individuális, mint az irodalom. Szereted a kollektív munkát?
- Tulajdonképpen igen, az írás egy névre centralizált valami, többek közt arról szól, hogy a neved, ha van, legyen ércnél maradandóbb. Mintha akkor a halált is túl lehetne élni, de nem lehet, ezért az a hű de nagy mű vagy életmű sem érdekel.
Arra jöttem rá, hogy amikor az éned felnagyítására fordítod minden energiádat, akkor kioltódik valami sokkal lényegesebb, hogy tulajdonképpen azért készítesz műalkotásokat, mert szeretnél változtatni a világon. Azt szeretném, hogy attól, amit én csinálok, kezdjenek el másképp viselkedni az emberek a csajukkal, gondoljanak magukra másképp, próbáljanak meg a pillanatban élni, ne a múltban vagy a jövőben, vagy például ne higgyék, hogy az a legnagyobb és legszégyellnivalóbb titkuk, hogy nem tudnak szeretni, és őket sem lehet szeretni, vagyis ne kövessék el azokat a gondolati, attitűdbeli hibákat, amiket én valamikor, mert sajnos ez egy közös titok, közös neurózis, épp ezért megosztható; ráadásul nem is igaz, csak egy torz szemlélete a világnak. Szóval van ez, hogy a világra akarsz hatni.
- Ez volt az oka annak, hogy mást is kezdtél csinálni, mint írni?
- Meg az is, hogy volt egy 30 éves kori krízisem. Csak kicsit korábban jött, 28 éves koromban. Egyrészt rájöttem, hogy elkezdett radikális szerepet játszani az írás gyakorlásában a pénz, épp ezért sok resztlit gyártottam. Aztán volt egy megrettenés a nagymedencétől. Ki akartam próbálni, hogy a könnyed, referenciális beszédmód, hogy ne mondjam, élőbeszéd, hogyan sűríthető, metaforizálható költészetté, de annak a programnak így vagy úgy a végére jártam, onnantól meg az önismétlés következett volna. Elkezdtem másképp tájékozódni, és például kezdtem megérteni József Attila költészetének komplexitását, és megijedtem, hogy megtanultam ugyan úszni a kis vízben, de azért mégiscsak a nagymedencében kéne. Nem az a fontos, hogy a kortárs magyar kánonban milyen pozíciót foglalok el, piti ügy ahhoz képest, hogy József Attila, Petri, Kafka, vagy Eliot is csinált már irodalmat.
Jött egy tél, amikor nem csináltam semmit, nehezemre esett emberek közé menni, holott Vig Mihály, aki egyébként jelentős és feltáratlan hatást gyakorolt a kortárs magyar lírára, pontosan fogalmazott, hogyaszongya "az utca a megoldás, lejár oda más is." Aztán a csajom "megbolondult", és hirtelen nagyon össze kellett rántani magam ahhoz, hogy ki tudjam hozni belőle. A gyógyításnak azt a fajtáját választotta, hogy sokkal durvább állapotba került, mint én. A másik segítő tényező pedig a színház volt: megjelent nálam Simon Balázs rendező, hogy a főiskolán a végzős színészosztálynak csinál egy darabot, írjam meg. Ez lett a Szorongás orfeum. Eleinte sok mindent csak kétoldalas vázlatban írtam meg, és aztán a színészekkel dolgoztunk rajta tovább. Rájöttem, hogy engem ez rettentően izgat, és az csak hab a tortán, hogy láthatóan működik a közönségnek is. A színészekkel való munka olyan intenzitásélményt adott, ami csak a szexhez hasonlítható - az én kreativitásom az övékéből táplálkozik és viszont.
- Benned is van egy kis színészi tehetség.
- Igen, büfészínészetben jó voltam mindig. De inkább csak exhibicionista vagyok. Persze szerepeltem színpadon is. Először a Pont Műhely Hősök című darabjában. Én voltam az orális fixáció. Egy táblával a nyakamban ültem a nézőkkel szemben egész előadás alatt, amire az volt írva, hogy "Előadás alatt nem iszom, nem dohányzom!", és egy urnából elropogtattam 6-8 zacskó szotyit, hogy a héjak végül már teljesen beborítottak, aztán elmondtam egy monológot, amiben megpróbálok kölcsön kérni Istentől. Olyan lámpalázas voltam, mint még soha. Ez egészen más, mint egy író-olvasó találkozó, ahol az ember a civilségét tolja.
Darabot írni meg színészi munka is egyben, maszkos dolog. Szereplővé kell válnom, hogy meg tudjam írni a szövegét. A következő állomás a TÁP Színház Minden rossz varieté című előadása volt, amelyben a celeb színészek mellett voltak ilyen futóbolondok is, mint én. Sok mindent csináltam, de a sztenderd az volt, hogy elmondom a nézőknek, én azért veszek csak részt ebben a bohóckodásban, hogy hátha így lefekszik velem valaki. Jó alakítást nyújthattam, mert volt olyan, aki előadás után odajött (egyszer még közben is jelentkeztek), na az nagyon ciki volt, hogy akkor ezek szerint el lehet rólam képzelni, hogy ezt egyenesben mondom. Vagy egy másik: közlöm a nézőkkel, hogy alanyi költő vagyok, és ezért engedelmükkel feltépném a sebeimet, és valóban feltépem, folyik a vér stb. A sebek egyébként onnan voltak, hogy kiszálltam egy mozgó taxiból, mert azt hittem, már megérkeztünk.
- Miért csak alternatív színházakkal foglalkozol?
- Elsősorban az alternatív színházak kíváncsiak rám, illetve azok tűrnek el jobban. Másrészt meg a pénz nélküli létezésben sokkal inkább benne van a banda-fíling.
- Zsámbékon idén a saját darabodat mutatták be Old Death címmel. Ott is együtt született a szöveg a próbával?
- Nem, ott előbb volt a szöveg, de lementem az utolsó három hétre próbálni és ott még egy csomó mindent írtam bele, amit a dolog kereksége meg az aktuális szereposztás megkívánt. Ennek nem biztos, hogy mindenki örült, mert azon túl, hogy ez egy igazi lehetőség is egy színésznek, rengeteg pluszmunka is. Meg sajnos volt olyan is, hogy berúgtam, aztán mindenkit elküldtem a francba tök igazságtalanul, szóval volt egy belső drámája is a dolognak, utána napokra pária lettem, teljesen jogosan. Ha nagyon kedves akarok lenni magamhoz, akkor azt mondom, hogy élőben demonstráltam, hogyan száll meg a démon, és végül is erről szólt a darab. De vissza a kérdéshez. Kárpáti Péter mondta egyszer, hogy van az irodalmi szöveg, amit akár publikálni is lehet, bár - teszem hozzá - nem tudni mi értelme van ennek, talán az, hogy a rendező kezébe kerüljön; és van a példány, amit a dramaturg csinál (egy darabból, egy regényből, vagy egy zálogcédulából, tulajdonképpen mindegy), ami az előadás anyaga. Az esetek kilencven százalékában én eleve példányokat írok. Ami irreleváns, az úgyis elkallódik, vagy adott esetben ellopják a laptopommal együtt, mint most. Nem tudom elképzelni, hogy ne vegyek részt a próbákon, ne beszélhessek a színésszel, semmi pénzért nem mennék bele ilyesmibe. Szabó Rékával tudunk szimbiózisban dolgozni, ez a most készülő már az ötödik előadásunk.
- Furcsa, hogy ráadásul a mozgásszínház mellett kötöttél ki. Hogyan történt ez?
- Dacára annak, hogy 33 vagyok, szeretek táncolni. De viccen kívül, korábban nem néztem sok mozgásszínházat. Aztán láttam a Réka Karc című előadását egy fesztiválon, elkezdtünk beszélgetni, és belefolytam az épp készülő Buddha szomorú című előadásba.
- Ahol nincsen szöveg, abba hogy szólsz bele?
- Az új darab próbáján például a paranoia az egyik fő téma, és arra adok ötleteket, hogy mik azok a mozgáselemek, amikkel ez kifejezhető; a kényszeres mozgás, a belső szerveid tapogatása etc. Nem látom az okát, hogy miért ne ugathatnék bele bármibe, de a rendező azért a Réka, tehát bizonyos végső döntéseket ő hoz meg, más kérdés, hogy még abban is igyekszem befolyásolni.
- Tehát kikötöttél a Tünet Együttesnél?
- Már amennyire a Tünet Együttes kikötőnek tekinthető. De azért ez a társaság már kiverekedett magának annyi helyet a magyar alternatív színházi szcénában, hogy megvannak a folyamatos működés feltételei. Nyilván van, amikor szünnapot veszek ki, de van olyan is, hogy a próbákon kívül folytatok hosszas beszélgetéseket a Rékával. Az előadáskényszer persze nem jó, az irodalmi működéshez is hozzátartozik, hogy évente kitoljon magából az ember egy könyvet, de itt lehet másik rendezőt hívni, és amíg ő dolgozik, addig töltekezni, mert az is kell. Mégsem egy próbaterem az élet teljes szépsége.
