Mi a darab fő erőssége?
Számomra biztosan a formai és emberi gazdagsága. Van egy sűrű, látszólag egyszerű, balladára emlékeztető történet, amelynek a mélyén hihetetlenül szövevényes emberi viszonyok rejtőznek, és nagyon pontos, fájdalmas, egyszerre kegyetlen és szeretetteli megfigyelések az emberi természetről. Egy zárt, elszigetelt faluközösség törvényszerűségeiről, a fojtogató egymás mellett létezés kényszereiről, a szerelem csodájáról és az elsorvadóban levő szerelem pokláról. Nagyon különleges, ahogyan egymás fénytörésében mutatja az ébredő, életre kinyíló fiatalságot és a bezárkózó, élettől lassacskán megkeseredett öregedést. Sok sűrű gondolatot fogalmaz meg kényszerű vagy önkéntes bezártságról és szabadulásvágytól, a felelősségvállalástól vagy az öregedéstől való félelemről. Ugyanakkor van a darabnak egy ?mágikus? rétege is, egy természetfölötti szint: három csoda, ami jelentésében és érzékiségében is megemeli a történetet. Emberi sűrűségnek és metafizikának ez a kettősége kicsit hasonlatossá teszi Lorcához; azt hiszem, hallottam már emlegetni erről a darabról, hogy ?a magyar Lorca?.
Mi volt a legnagyobb kihívás a megrendezésében?
Mindenképpen nagy kihívás megfejteni ezeket a csodákat. Látszólag úgy működnek, mintha mesei elemek volnának, afféle ?deus ex machinák?, amelyek a döntő pillanatban megmentik a fiatalokat az öregek mesterkedéseitől. De nem lehet őket pusztán népmesei kelléknek tekinteni, meg kell találni, mitől nyitnak a darab gondolatisága mögé egy újabb dimenziót, és aztán ennek a dimenziónak kell valamilyen érzéki formát találni. Ez igazi kihívás. Ugyanakkor le kellett kaparni a darabról az évek alatt rárakódott mázt, ami egy kicsit édeskés, kedélykedő jelleget kölcsönzött neki; mintha valamiféle elképzelt ?góbéságról? akarnánk festeni egy kissé szépelgő zsánerképet, ahelyett, hogy azzal foglalkoznánk, milyen állításokat fogalmaz meg a darab a benne szereplők életstratégiáival kapcsolatban.
Hogyan fogadta a nyíregyházi közönség az előadást?
Kimondottan tetszéssel. Biztosan voltak, akik a maguk Tamási-olvasatát kérték számon az előadástól, és akkor talán csalódva távoztak; de a nézői reakciókat figyelve általában az volt az érzésem, a megfelelő pontokon nevetnek, hatódnak meg, szörnyednek vagy érzékenyülnek el, szóval úgy tűnt, nagyrészt abszolút együtt lélegeznek azzal a világgal, amit próbáltunk megteremteni.
Változtatsz valamit a darabon a POSzT-ra?
Nem tudnám ezt most megmondani. Régóta nincs műsoron, föl kell újítani, és ahogy bizonyos pontokon újra meg kell majd találni, mitől kel életre, úgy biztosan lesznek olyan mozzanatok, amikre most másképpen tekintünk, amiket kicsit másféle irányból fogalmazunk majd meg.
Fotó: kulturszalon.hu
