2008-ban találkoztunk először a Régi Zeneakadémián első, An Evening with Liszt című CD-je premierjén. Az album Grand Prix-t nyert, és a Franz Liszt International Society a 2009 legjobb Liszt-felvétele elismerésben részesítette. Akkor nem beszéltünk arról, hogy zenésznek készül, vagy „csak” zongoraművésznek. Mit válaszol most?
Természetesen mind a kettőnek. Azok a zongoristák, akik csak a billentyűket nyomkodják, és semmiféle érzelem nem fedezhető fel a játékukban, technikailag abszolút perfektek, általában őket szoktuk zongoristának nevezni. Akik a zenélés lelki oldalát próbálják átadni a közönségnek, a játékukban nem csupán a hangokat halljuk, hanem tartalmi mondanivaló is megszólal, őket hívjuk muzsikusnak vagy zenésznek – ahogy tetszik. Számomra a zongora jóformán adott volt. Zenészcsaládba születtem, otthon több hangszer sorakozott, bármelyiket választhattam volna, de a zongoránál kötöttem ki. Gyerekkoromtól ez állt hozzám legközelebb.
Édesapja milyen hangszeren játszik? Azt volt a benyomásom, hogy valamilyen „civil” foglalkozást űz.
Gitáron játszik, de ő az első a családban, aki azt mondta, nem szeretne kizárólag a zenélésből megélni, csupán másodállásban játszott különböző vendéglátóhelyeken.
Hány éves volt, amikor apuka megfogta Gáborka kezét és beíratta az ózdi zeneiskolába?
Körülbelül négy–öt éves lehettem, amikor apám otthon elkezdett velem foglalkozni, bárzongorista nagybátyámmal ketten vettek „kezelésbe”. Mire zeneiskolába mentem, a Zongoraiskola 1. és 2. anyagát végigjátszottam, folyékonyan írtam és olvastam, sőt kottát is jól olvastam. Nyitottak is miattam egy másik csoportot, mert a korosztályomnál jóval előbbre tartottam. Ötéves koromtól tanultam Szakácsné Szabó Ágnesnél. Érdekes, hogy Falvai Sándor, korábbi rektorunk és szeretett mesterem ugyancsak Szabó Ágnes növendéke volt. Ági néninek Falvai tanár úr volt az egyik első, én pedig az egyik utolsó tanítványa.
Mi történt az ózdi zeneiskola és a Zeneakadémia között?
Elmentem egy balassagyarmati négykezes, illetve kétzongorás versenyre. Tanárnőmmel elhoztuk a kiemelt nívódíjat, noha a legfiatalabbak között voltam. Mint díjazott korkedvezménnyel kerülhettem be a nyári balassagyarmati nemzetközi zenei táborba, ahol Falvai Sándor, Keveházi Gyöngyi és Kerek Ferenc tanított – ide 12–13 éves koromtól egészen a zeneakadémiai felvételiig minden évben eljártam. Később első díjas lettem az Országos Szakközépiskolai Zongoraversenyen, a következő nyáron pedig ismét „táboroztam”, Falvai tanár urat ezúttal Némethy Attila helyettesítette. Így találkoztam a két jövendő mesteremmel. A következő évben sikeres felvételi vizsgát tettem a Zeneakadémián.
A család a zeneakadémiai tanulmányai miatt költözött Budapestre?
Nem egészen, már diplomáztam a Zeneakadémián (2004), amikor apámnak és anyámnak egyszerre szűnt meg Ózdon a munkahelye. Mivel a két húgom is zongorát tanult a Szent István Konzervatóriumban, jobbnak látszott eladni az ózdi otthonunkat. A szüleim mindent maguk mögött hagyva új életet kezdtek, remélve, hogy tudnak minket támogatni.
1999 és 2015 között egyik versenyt a másik után nyerte.
Minden évben igyekeztem valahol elindulni. Elsőéves koromban láttam meg a Zeneakadémia folyosóján a kiírást: Földes Andor Zongoraverseny lesz. Fölszaladtam Némethy Attilához, kérdeztem, jelentkezhetnék-e erre a versenyre. Azt mondta: „Hát, kispofám, ha megvan az anyagod, tessék rá jelentkezni!” Csak egy hónapja jártam a Zeneakadémiára, és a Földes-versenyen kaptam egy második díjat. A következő évben elmentem egy svédországi versenyre, ott is kaptam egy másodikat, bár a pontszámom megegyezett az első díjaséval. Harmadévben, 2001-ben jelentkeztem a budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyre, ott harmadik díjas lettem, 2003-ban pedig megnyertem a Magyar Rádió Országos Zongoraversenyét. A tanulmányaim alatt igyekeztem aktívan megmutatkozni a versenyek világában, mindegyiken vagy nyertem, vagy díjazott lettem. Majd a diploma évében megkértek, hogy tanítsam az úgynevezett „zongora kötelezőt” a Zeneakadémián – így jött az életembe az oktatás.
Alighogy elkezdtem, lehetőséget kaptam, hogy Szöulban oktassak egy évig, amiből végül fél lett, mert doktorálni szándékoztam. A doktori iskolát Kocsis Zoltán és Vásáry Tamás vezetésével végeztem. Ezzel párhuzamosan az itáliai, Comói Nemzetközi Zongoraakadémián tanultam. Comónak azért nagy a jelentősége, mert az elnöki posztját Martha Argerich tölti be, az ő művészeti vezetésével csak hét növendék tanulhatott, mellette Bashkirov és más elképesztő mesterek foglalkoztak a hallgatókkal, teljesen ingyen. Mivel alapítványi iskola, az alapítvány a kiválasztott növendékek tanulmányait teljes mértékben finanszírozta.
Több alkalommal is fellépett Kocsis Zoltán vezényletével a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral, Vásáry Tamás pedig a 2003-as rádiós verseny után megkérte, hogy legyen a kétzongorás és négykezes kamarapartnere.
Ezt a posztot előzőleg Frankl Péter töltötte be, számomra a felkérés elképesztő megtiszteltetésnek számított. Rengeteg kétzongorás és négykezes darabot játszottunk Angliában és szerte Európában, Magyarországon szintén, például a Müpa kísérleti fázisában, együtt a Rádiózenekarral. Azt kell mondanom, hogy a tanulmányaim és a karrierem indulása álomszerű.
Sokan úgy vélik, hogy a verseny fölöslegesen megterhelő, stresszes szituáció, némelyek ezért nem képesek a legjobb formájukat megmutatni.
Engem – minthogy kompetitív, vagyis versengő személyiség vagyok – inspiráltak a versenyek. Szeretem a színpadot és a reflektorfényt. Szeretem, hogy a kedvenc darabjaimat eljátszhatom a közönségnek. Ezt a képességet érzem kibontakozni a legkisebb fiamban: imádja a pódiumot és a tapsot. Minden versenyt kihívásnak tekintettem. Egyikre sem úgy mentem, hogy nyerni akarok, de az célom volt, hogy az aktuális tudásszintem lehető legjavát nyújtsam. Ezeket a koncerteket bemutatkozási alkalomnak gondoltam. Olyan fórumoknak, ahol azok vannak jelen, akik később valamiképp hozzájárulhatnak a pályám és a kortársaim pályájának elindításához. Mit más segíthetett volna annak idején?
Az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején nem működött az a menedzserrendszer, amely nyugaton már rég dívott. Engem személy szerint a zene öröme, a tudásvágy vezérelt: legyek minél jobb a szakmámban, minél több darabot tanuljak meg – és álmodoztam arról, hogy majd a Zeneakadémia Nagytermében játszom. Az álmok egyszer csak valóra váltak – de rettentő sokat dolgoztam értük. A szüleimtől is ezt láttam, fantasztikusan szorgalmas emberek. Ilyen példamutatás állt és áll előttem a mai napig. Az, hogy az ember tegye bele mindazt a munkát, ami ehhez a pályához elengedhetetlen, és ne elégedjen meg a jóval, mert mindig lehet még jobb. Remélem, hogy a gyerekeim hasonlóképp nőnek fel, mert ez a mentalitás visz előbbre.
A világ legrangosabb versenyeire most már ön prezentál növendékeket. Akik a korábbi versenyeken a játékáról döntöttek, sorra meghívják a nemzetközi zsűrikbe, immár valamiféle zenei „crème de la crème” társaság tagja lett.
Amiről gyerekként még csak ábrándoztam, beteljesült. 2009-ben nemcsak a Weimari Nemzetközi Liszt Zongoraverseny első díját, hanem a közönségdíjat és egy Haydn-szonáta legjobb tolmácsolásáért járó elismerést is elnyertem. Néhány évvel ezelőtt fölhívtak a szervezők, hogy azt szeretnék, ha átülnék a másik oldalra, ha zsűritagként lennék jelen. A New York Concert Artist & Associates által kiírt verseny fődíjasaként 2016-ban debütálhattam a Carnegie Hallban. Azóta is gyakran megfordulok New Yorkban, egy idő után ők is felkértek, kapcsolódjak be a zsűrik munkájába. Hívtak a fesztiváljaikra, kiváló mesterekkel együtt tarthattam kurzust, például Pinchas Zukermannal és a Juilliard vagy a Manhattan School of Music neves tanáraival. A megbecsülésen túl ez egyfajta visszacsatolás: a befektetett munka meghozza a gyümölcsét.
Ezek a nexusok a zeneakadémiai munkájához jó hátteret adtak.
A kapcsolati tőke, amellyel én rendelkezem, olyan szempontból is kamatozik, hogy tanszékvezetőként meghívtam kurzusokra a Manhattan School of Music tanárait, a Peabody Conservatory, illetve a Cleveland Institute professzorait, a Juilliard tanszékvezetőjét, Yoheved Kaplinskyt – valamennyien az első szóra eljöttek. Idén Kaplinsky lesz a Bartók Világverseny zsűrielnöke.
A pályázata bevezetőjében a híres zeneakadémiai atmoszféráról ír.
Arról, ami annak idején körüllengte a Liszt Ferenc téri épületet, ami – valljuk be – a felújítás után kissé elhalványodott. Diákságom idején bejöttünk, és mint a verebek ültünk a ruhatár pultján. Bármikor odaléphettünk Kocsis Zoltánhoz, esetleg Schiff Andráshoz, Ránki Dezsőhöz, együtt kértünk egy kávét a büfében, a lépcsőn lefelé jövet beszélhettünk a Bach-fúgákról Perényi Miklóssal. Ez az atmoszféra nekem egy kicsit hiányzik, és ezt a szellemiséget szeretném visszahozni. Gyakran beszélek a külföldi növendékeknek a monumentális elődökről, Erkeltől Ábrányin, Popperen, Kodályon, Dohnányin át Bartókig, és sorolhatnám. Egyébként sokan tudják is, hogy kik tanítottak itt, hiszen épp ilyen indíttatásból választanak bennünket. Örülnék, ha az itt koncertező világjáró művészek és a diákság körében kialakulna valamiféle közös fórum.
A napokban egy szimfonikus zenekar sajtótájékoztatóján az igazgató reményét fejezte ki: az új rektor elindítja a zenekari muzsikusképzést. Nos, a pályázatának ez az egyik fontos pontja.
A rektori tanácson már tárgyaltuk a kérdést. Hosszadalmas folyamat lesz, de az előzetes egyeztetéseket minél hamarabb szeretném megkezdeni, felvenni a kapcsolatot valamennyi magyar zenekarral, budapestiekkel és vidékiekkel egyaránt. Amint akkreditáltuk a képzést és tantervet csatolhattunk hozzá, startolhat a zenekari mester-, illetve posztgraduális képzés. Fontos, hogy a diákjaink a különböző együttesekkel aktív kapcsolatban legyenek. A zenekari képzésben az akadémia zenekarának jelentős szerep jut. A Nagytermünkben koncertezhetünk, az itt születő projekteket vihetjük belföldre és külföldre is. Bízom benne, hogy a fenntartó partner lesz – a magam részéről megteszek mindent, hogy bizalom és partnerség alakuljon ki közöttünk, és minden erőmmel azon leszek, hogy a zenekari mesterképzés mielőbb megvalósuljon. Úgy hiszem, létkérdés a magyar zene számára, hogy a professzionális, kiváló karmesterekkel irányított társulatok vegyék a szárnyaik alá a növendékeinket, és vezessék be őket a zenekari világba, mi pedig mindent elkövetünk, hogy a szükséges tárgyakat magas színvonalon oktassuk a Zeneakadémián.
Rektor úr nemcsak elméletben híve a különféle együttműködéseknek, gyakorlati kezdeményezésekről is beszámolhat.
Amikor idelátogatott hozzánk a Juilliard tanszékvezető professzora, elmondtuk, hogy szeretnénk úgynevezett joint degree képzéseket indítani. Ezeket a kettősdiploma-képzéseket a Juilliard Schoollal és a Peabody Institute-tal már meglévő partnerségi megállapodásunk kibővítéseként valósítanánk meg. Első fázisban a szólistaképzésben, posztgraduális módon a két nagy brand: a Juilliard és a Zeneakadémia között, később pedig a Cleveland Institute, a Shanghai és a Pekingi Central Conservatory csatlakozhatna. A Tokyo College of Musicban már elindult ez a képzés: tanítottam az intézményben, jelenleg is oktatója vagyok, kidolgoztuk a tantervet azzal kapcsolatban, hogy két külön kontinensről kaphassanak posztgraduális képzést és diplomát a hallgatók.
Az Egyesült Arab Emirátusokból másféle megkeresés érkezett.
Szeretnének felépíteni egy saját, professzionális szimfonikus zenekart. Közhely, hogy rendkívül gazdag társadalomról van szó, körülnéztek a világban, és a budapesti Zeneakadémiát választották a létrehozáshoz. Fekete Gyula rektorhelyettes kezdte el az egyeztetést, maximum egy éven belül megtehetjük az első lépéseket. Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy egy ilyen feladat a képzés megszervezésén túl is mennyire bonyolult. Nem kizárólag a Liszt Ferenc-i tradíciókkal, a Kodály-módszerrel szintén büszkélkedhetünk. A Kecskeméti Kodály Intézetünk a szolfézs és a zeneelmélet oktatásának zászlóvivője. Ezekből az ismeretekből bizonyos helyszíneken – mondjuk Kínában – komoly hiány mutatkozik. A Kodály Intézetet egyre jobban promotáljuk, szívesen fogadnánk több külföldi diákot.
Számos kooperáció már működik, és még több van kilátásban.
Kiemelem a Vencsouban márciusban létrejött Liszt Nemzetközi Zenei Központot. Kínában kisvárosnak számít, „csupán” nyolcmillió lakossal. Nyáron ott rendezzük meg az első Liszt–Bartók Fesztivált, július 25. és 30. között. A Zeneakadémia Ének, valamint Billentyűs és Akkordikus Hangszerek Tanszéke jelenik meg a fesztiválon, így ének és zongora mesterkurzusok, valamint kisebb versenyek lesznek. Az eseményt azzal az elképzeléssel hoztuk létre együtt a tulajdonossal, hogy a magyar Zeneakadémiát és a magyar zenekultúrát népszerűsíthessük Kínában. A kezdeményezéshez kapcsolódott egy jelentős pekingi intézmény is azzal a céllal, hogy újabb hallgatókat hozzanak a Zeneakadémia Bartók Konzervatóriumába.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
