A darab egyik alkotója Martyn Jacques, a Tiger Lillies énekese, akinek a darabban a kedvenc karaktere a főszereplő, Kócos Peti. "Fantasztikus egy figura" - mondja róla. A rangos brit színházi díj, az Olivier mellett más országokban, köztünk nálunk is díjakkal elhalmozott produkció egy német orvos, bizonyos Heinrich Hoffmann könyvének alapján készült. A "képzeletgazdag rémálmot", amelyet 'az alvilág kedvenc zenekara" játszik - idézet a sajtóanyagból - idén áprilisban újraírták a trió huszadik születésnapja alkalmából, és kiegészítették a 2003-ban készült The Gorey End anyagával. Tiger Lillieséknek - vagy nevezzük őket Tigrisliliomoknak magyarul? - jó volt visszatérni a régi sikerekhez. Az énekes szerint természetes, hogy így alakult, és az is, hogy a régi anyaghoz nyúltak. "Magától jött. Az évek múlnak, az ember egyszer csak előveszi a régi dalokat, énekelgeti, felidéi a szöveget, a dallamot, aztán csak játssza, csak játssza. Egyetlen dolog miatt nyúlunk hozzájuk másképp, ugyanis vannak olyan számok, amiket négy-öt éve nem játszottunk. Általában új dalokat írunk, az ember előre halad, most meg hirtelen visszaugrottunk az időben, és más a perspektíva." A Jógyerekek képeskönyve több mint tíz éve van a repertoáron, igaz, a Gorey End csak hatéves, és azt gondolom, ennyi idő alatt azért meg lehet unni a számokat. Rosszul gondolom, és ennek az az oka, hogy a Gorey Enddel ritkán turnéztak, a Jógyerekek... esetében pedig bár volt, hogy másfél év alatt hatszázszor adták elő, de még ez sem volt elviselhetetlen, mert a leghosszabb széria 11 hét volt belőle.
És arról is biztosít Martyn, hogy ők nem színészek. 'Lehet, hogy egy szerepet játszom, lehet, hogy teátrális vagyok, de én csak azt csinálom, ami jól esik. Nem játszom meg magam, nem bújok más bőrébe, nem veszem fel más alakját a színpadom, mindössze az énemet terjesztem ki egy kissé. Ott ülök, játszom a dalokat, megpróbálok emlékezni a szövegre, leginkább ennyiről szól. Ami a színpadon történik, az ösztönösen jön." A színpad előtt pedig ott a közönség. Az a közönség, ami alapvetően tudja befolyásolni egy fellépés hangulatát. 'Nem lehet alulbecsülni a közönség erejét" - mondja Martyn, és a kezdetekről beszél.
Húsz éve vannak színpadon. Utcán és kis kocsmákban kezdődött a karrierjük, ahol alkalmanként húsz-harminc ordítozó részegnek játszottak. "Ilyen volt és kész" - fogalmaz lakonikus tömörséggel. Manapság színházakban lépnek fel, ha Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban turnéznak, vagy rockklubokban, például Prágában vagy Oroszországban, és a hely hatással van arra, ahogyan játszanak. '"995-ben kiadtunk egy lemezt, Ad Nauseam a címe, és nagyon erősen rajta van annak a korszaknak a lenyomata, azoknak a sötét, éjfél után záró helyeknek, ahol akkoriban játszottunk. Ahol álltunk a sarokban, nyomtuk a zenét olyan hangosan, ahogy csak tudtuk, üvöltöttünk, a dinamikát, a lassúzós balladákat el lehetett felejteni. Agresszív ez az album, épp olyan, mint az az idő és azok a helyek." Szóval az előadó azért megy színpadra, hogy kommunikáljon a közönséggel, és a nép a koncert részévé válik minden unalmával és hangulatával, ami inspirálja a színpadon levőt.
Két évvel ezelőtt a Szigeten azok a szerencsétlenek is inspirálták őket, akik kívül rekedtek a színházsátoron, és kétségbeesetten próbáltak bejutni, hogy lássák a Tiger Lilliest. Hiába kiabáltak, hogy egészen Lettországból utaztak idáig, sikertelen maradt a kísérlet. A koncert viszont remekül sikerült, Martyn legalábbis igen élénken írja le, hogy milyen volt a hangulat. (Jól emlékszik, tanúsíthatom.) És Budapestre is emlékszik. "Hangulata van a városnak. Lehet érezni, hogy mindenféle szellemek lakják, az évszázadok történelmét, a személyes sorsokat, hogy itt generációk álmodtak, szenvedtek, éltek." Gyönyörű bók, érezni szavai mögött az őszinteséget - ellentétben a jött-ment Paris Hilton szavaival -, és tényleg örül az ember lelke, amikor ilyeneket hall.
És a Tiger Lillies is tud örülni, például a jó kritikáknak. "Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel. Persze, hogy érdekel - Martyn Jacques nem szabadkozik -, mert ha valaki rosszat ír rólad, akkor úgy érzed, félreértették a mondanivalód. Zsigeri dolog az, hogy az ember szereti, ha szeretik, ha odavannak érte. A hiúság bűne ez." És ez egyike annak a bizonyos hét halálosnak, amit tavaly dolgoztak fel a Tiger Lillieshez illő sajátos modorban, Bosch Utolsó ítélete által inspirálva, az angol szatirikus bábfigurák, Punch és Judy segítségével. (Az ő családfájuk valahol azonos gyökerű a mi Vitéz Lászlónk családfájával.) Beszélgetünk a bűnökről, és igazán furcsán érzem magam, mert Martyn a bűn fogalmát egyértelműen rossznak ítéli, olyannak, ami boldogtalanságot vagy szenvedést okoz, függetlenül attól, hogy az ember hisz-e a mennyországban és a pokolban, mert a pokol bizony itt a Földön is várhat ránk. Nem tudom megmagyarázni, mitől a kellemetlen, fura érzés, talán a kategorikus kijelentések okozzák. (És persze az is, hogy hajlamos vagyok örömmel és szégyentelenül vétkezni.) Aztán amikor búcsúzásképp bűntelen hétvégét kívánok neki, felnevet. Dehogy akar ő olyat, mert a pillanat boldogsága számít, és akkor el lehet felejteni minden remekül megalkotott bűnteóriát.
