„Ennyit tudtam tenni értük” – Fábián István könyvéről

„Goethéről tartja a mendemonda, hogy alkotás közben rohadt almát szimatolgatott, de más forrás szerint ez valójában barátja, Schiller volt, aki kedvelte, ha az asztalán ottmaradtak a többnapos ételmaradékok; ezek közt tudott alkotni. Goethe egy alkalommal meglátogatta, és kihúzott egy fiókot, amely tele volt rohadt almával… Hemingway állítólag meztelenül szeretett írni, Virginia Woolf – a szegény sorsú kódexmásolókhoz hasonlóan – állva alkotott. Nekem nincs ilyen heppem” – mesélte az online könyvbemutatón a költői ihletről szóló felvetésre Fábián István.

Megjegyezte: viszont kizárólag péntek és szombat este ír, rajzol.

„Ennek gyakorlati oka van: a kenyérkereső szakmám ugyanis tervező-grafikus, a gyufásskatulyától az óriásplakátig mindenféle munkáim vannak – vagy  inkább voltak –, és még a legádázabb megrendelő is ódzkodik attól, hogy hétvégén zargasson, ezért akkor foglalkozom saját kedvemre a versekkel, rajzolással.”

Hozzátette: ha elalvás közben vagy erdei sétán jut eszébe valami, mindig úgy gondolja: megjegyzi. „De amikor mégsem jut eszembe, verem a fejem a falba, hogy örökre elszállt.”

Korai olvasmányélményeit felidézve elmondta:

ahhoz, hogy az ember kijelölje a saját útját, sok másik utat, akár tévutat kell megismerjen, ezért rengeteget kell olvasni ahhoz, hogy valaki versírásba kezdjen.

„18–20 éves koromig semmit nem írtam, illetve volt egy elhatározásom, hogy Bocskairól írok egy eposzt, de nem sikerült, viszont nagyon sokat olvastam. Akkoriban az Európa kiadó már kiadogatta nyugati költők verseit, így kerültek a kezembe Allen Ginsberg és Gregory Corso versei.”

„Érettségi után – atyai nyomásra – jelentkeztem építőmérnöki karra, de az egyhetes balatoni mulatságot követő felvételin elaludtam, és nulla pontos dolgozatot írtam. Ma sem értem, miért nem keltettek fel.” Így fordult a nyomdászat felé. A Kossuth Nyomda ipari tanulója lett, és élete egyik legmeghatározóbb időszakaként emlékezik erre. „Innen datálható, hogy írni kezdtem. Szervác József tanulótársam volt, és jó barátságban lettünk.”

Felidézte néhány közös kalandjukat is. „Szervác mindenféle albérletekben lakott. Egyszer egy mátyásföldi munkásőrtiszttől bérelt szobát, aki kihívott minket egy sakkjátszmára, és jól leitatott. Jóskával csapkodtuk egymást, hogy öregem, két lépés, és matt, ám a többire nem emlékszünk. Így elvesztettük a háborút a munkásőr ellen.”

A költő felsorolt néhány alkotót, akik versei erősen hatottak rá: „Nagy László, Kormos István, Nagy Gáspár, Juhász Ferenc hihetetlen alakjai az irodalomnak. Erdély Miklós fia, Gyuri tanulótársam volt a nyomdában, ezért feljártunk hozzájuk. Őrületes szellemi központ alakult ki náluk. Én a fővárosban születtem; évi nyolc hónapig itt éltem, nyaranta vidéken négy hónapig. Mindig bennem van ez a kettősség, hogy a fővárosban vidékinek, vidéken városinak éreztem magam. Abban a társaságban is szemérmesen viselkedtem.”

Az első versei publikálásáról is mesélt. „Akkor már a
Móra kiadóban dolgoztam, ám mielőtt elvittek katonának, Kormos Istvánnak
odaadtam egy paksamétát azzal, hogy ezek az én verseim. Amikor másfél évvel
később leszereltem, megjelent a Madárúton című antológia, benne a
verseimmel. Más kérdés, hogy azok még erősen zsengék.”

1984-ben jelent meg az első önálló kötete a
Szépirodalmi Könyvkiadónál. „Ez Orwell regénye óta baljós szám, de számomra
gyönyörű év volt. Elfogadták a korábban benyújtott kötettervemet, és a
szerkesztőségben valaki megtudta, hogy kiadványok tervezésével foglalkozom,
ezért felvettek műszaki szerkesztőnek. Elindult egy első kötetes sorozat,
aminek én lettem a műszaki szerkesztője – ahogyan a saját könyvemnek is –, és
számos szakmai ismeretséget, impulzust köszönhetek ennek.”

1990-ben jelent meg Némulat című kötete. „Még a
nyolcvanas években sem láttam a szép új világ reményét; azt, hogy kilábalhatunk
ebből a rendszerből. Az ekkor publikált versek a korábbi években keletkeztek,
amikor még nem is sejtettem a rendszerváltás esélyét.”

A Fölsértett ég című kötetében megjelenő dühről így fogalmazott: „A rendszerváltás után volt egy politikai mozgalom, irány, amelyben sokáig hittem, de már nem. Ez a csalódottság a verseimben is érezhető.” A kötetben látható rajzokról elmondta: a személye kapcsolja össze őket a versekkel. „Ha nem sikerül verssé formálnom a gondolatokat, akkor félreteszem a laptopot, és rajzolok. Ezek nem egymás illusztrációi, de azonos indulatból, indíttatásból születtek. Szeretem a fekete-fehér ábrák egyértelműségét.”

Megjegyezte: nem tagja semmilyen írószervezetnek.
„Dolgoztam a New York kávéház épületében is, ahová fiatal költők jártunk
sörözni, mondhatjuk: egy körhöz tartoztunk. A bajom nem csak az volt, hogy
hideg volt a márványasztal, hanem hogy olyanok röpködtek: „te, mocsok, te
KISZ-tag vagy”, „te meg azért vagy mocsok, mert nem vagy”. Ebből egy idő után
elegem lett, és nem is sikerült újabb köröket találnom, bár nem is igyekeztem.”

Az elmúlt években kötött szakmai barátságok közt
említette Mohai V. Lajost, akivel közös kötetük is megjelent Kettőspont
címmel, illetve Balázs F. Attilát és Halmosi Sándort. A továbbiakról szólva
hozzátette: „A közérzetprobléma már velem marad, vélhetően nem leszek boldog,
felszabadult, de azért írok szerelmesverseket is.”

„1985-ben Tandori Dezső közölt egy másfél-két oldalas írást az első kötetemről a Kortársban. Megértéssel, elfogadással elemezte a verseimet, ám én akkor fel sem fogtam, hogy ez mit jelent” – jegyezte meg a kritikai visszhangot firtató kérdésre. A költői emlékezetéről szólva pedig így beszélt: „Nagyképű leszek. Nagy László azt mondta Kormos Istvánnak, hogy »ennyit tudtam tenni értük«. Ez a legtöbb, amit a magam munkásságáról elmondhatok.”

Nyitókép forrása: Napút kiadó