Építészből lett festőművész

Megfogadta, hogy évente csak egy kiállítást tart. Mégsem az elsőt nyitotta meg október elején egy német cég aulájában. Korábban azt mondta, külföldre sem szívesen utazik, már néhány nap után elönti a honvágy. Hétvégén mégis külföldön nyílt egy újabb tárlata.

Ha nem adódnának néha a külföldi kiállítások, sokkal sanyarúbb lenne a helyzet,- a festészet igen drága műfaj.

Néha fogadkozom: kevesebbet kellene festeni és kiállítani, persze nem tartom be, egyszerűen szeretek dolgozni és hajt a kiváncsiság is, mire vagyok képes.

Milyen anyag készül most?

Egy nagy murális munkán dolgozom (a murális művészeti alkotásokat közvetlenül falra, mennyezetre ? állandó építészeti környezetben hozzák létre, a szerk.). Pályáztam és kaptam is az NKA-tól szerény támogatást, most alakítom ki a megvalósítás részleteit ? nem könnyű, de rendkívül érdekes feladat. Lassan haladok, külön pech a nyári csukló törésem, ami igencsak gátol a munkában, de már születőben az összességében kilenc négyzetméteres műalkotás. Az építészet és a képzőművészet egységét, egymásra utaltságát szimbolizálhatják ezek a murális művek, amire jó példa volt a nyári műcsarnoki I. Építészeti Szalon kiállítása is, ami külön inspirációt adott.

A támogatás feltétele egy kiállítás megrendezése, tudja már, hol fog kiállítani?

Szerencsére két galéria is jelezte már, hogy szívesen kiállítanák a kész művet. Ennek külön örülök, de ugyanakkor ez további feladatokat jelent, mert egy jó kiállítás hihetetlen sok és alapos előkészítést igényel. Tehát nem egy alibi kiállítást akarok, hanem olyat, ami minden szempontból tükrözi az én perfekcionista gondolkodásomat.

Egyébként a kiállítási lehetőségek piacán inkább kereslet van, mint színvonalas kínálat, sőt, itt is kezd elterjedni nyugati példára az úgynevezett bérgaléria, amit végképp nem tartanék kívánatosnak. Az elmúlt években számtalan kiállító hely nyílt és zárt, általában nem tudtak hosszú távon jól működni és a művészek maguk sem tudtak a galériákkal tartós és eredményes kapcsolatot fenntartani.

Én több meghívást kaptam az utóbbi időkben itthoni és külföldi kiállításra és nagyon sokat dolgoztam azon, hogy ezek sikeresek lehessenek (2013-ban: Bp. Klebelsberg Kultúrkúria; Bp. Balassi Intézet Galériája; Berlin, Collegium Hungaricum, Moholy Nagy László Galéria; 2014-ben: Galerie Clasing Münster; Bertha Bulcsú Művelődési Ház Galériája, Balatongyörök; Würzburg, Martin von Wagner Museum, Gemäldegalerie; Köln Bp. TÜV Rheinland Galéria).

Nem kötődik a politikai oldalakhoz és nem is tartja jónak, ha valakit külső szempontok húznak egyik, vagy másik irányba.

Szerencsére én sokszor külföldön mérettettek meg, ahol nem számít, hogy itthon kinek vagyok, vagy kinek nem vagyok a pártfogoltja. Szerintem az a lényeg, egyébként, hogy önazonosak tudjunk maradni. Hogy a művészet hiteles maradjon, az embernek is hitelesnek kell lennie, fontos, hogy a művészetről konzekvensen gondolkodjon. Sajnos ma, ahogy vannak megélhetési politikusok, vannak megélhetési művészek is. Semmi mást nem akarnak, csak megélni és ennek megfelelően alakítják a műveiket. A hitelességre való törekvésben sokunk számára Kassák Lajosra lehet példaként tekinteni.

Lehet ezzel a felfogással ma érvényesülni?

A művészet mindig is egy szeretem - nem szeretem műfaj volt, bár nyilvánvaló maradt, hogy szükség van a művészetre, a történelem során többször megpróbálták ?megszűntetni?, de nem tudtak mit kezdeni a társadalom erre irányuló igényével. Gyakorlatilag a kultúra és annak eredménye szuverén műfajjá a 19. század közepétől kezdett válni és a 20. századra bontakozott ki, addig alkalmazott műfajként tartották számon. A reneszánsz korban azt énekeltek és festettek, amiért fizettek. Amikor viszont a művészet saját maga függetlenedett, azt fogalmazta meg, amit a művész a világról gondolt. A 20. századot éppen ezért is sokan kritizálják, de tény, hogy mostanában a művészet visszaszorítása kezdődik, egyesek szeretnék visszaszuszakolni egy kiszolgálói szerepbe, mert egy fajta gazdag réteg elvárja, hogy azt kapja a pénzéért, amit látni-hallani akar. A művészeknek inkább az az elképzelése, hogy a kultúra által előrébb tudják vinni a világot. Sajnos nehéz manapság elfogadtatni, hogy a kultúra támogatása egyfajta társadalmi kötelesség és nem annak függvénye, hogy a pénz mit gondol róla. A világ fejlődése később majd amúgy is szelektál és csak az igazán jó marad meg az utódoknak.

Ilyenkor előszeretettel mutatunk külföldre, hogy ott ez másképp megy.

Amennyire ismerem, a nyugat-európai országokban ez az értéktöbblet megjelenik, mert ott a hagyományok miatt a társadalom erre van szocializálódva. Országonként más-más szisztémát alakítottak ki a kultúra támogatására, és ez, ha nem is tökéletesen és egyenletesen, de működőképes. Az aktuális itthoni helyzetet részleteiben nem ismerem, ezért nem kommentálnám, de első ránézésre sem tűnik ideálisnak...

A vásárlási kedv is jobb külföldön, mint itthon?

Időről-időre azért ott is változik a dolog, legutóbbi németországi kiállításom alkalmával mesélték, hogy kiöregedik az a vásárlói réteg, amely galériából válogat. A fiatalok ugyan továbbra is költenek a kultúrára, de teljesen más szokások mentén teszik ezt. A neten keresgélnek, hiányos ismereteik miatt azonban nehezen tudják eldönteni, hogy mely kép, vagy szobor a jó. Az interneten még a legjobb fotón keresztül is nehéz ezt megítélni, így a nagy nevek munkáit választják ki, ezzel biztosítják, hogy a vásárolt mű megőrizze értékét. Ez gyakorlatilag leszűkíti a piacot, annak ellenére, hogy a nagy sztárok mögött áll 4-500 olyan művész, akiknek a munkái egy nagyon jó színvonalat jelentenek.

A fiataloknak itthon több pályázatot kiírnak szerencsére és a cégek is előszeretettel támogatják őket.

A fiatalok támogatását illetően a Derkovits- és a Barcsay-díj nagyon fontosak ebből a szempontból, annyi csak a rendszer hátránya, hogy nálunk is létezik egy nagyon erős középmezőny, ami így elsikkad. Ma már ráadásul mindent meg kell pályázni, a művészek több generációjának ezt még ?szoknia kell?, ami persze egyáltalán nem hátrány.

Talán az oktatással kellene kezdeni.

Vajon mit csináljon egy rajztanár heti egy órában? Eléggé reménytelen az esélye a vizuális tudás megszerzésének. Egy alternatív receptem lenne, a múzeum pedagógiai foglalkozások széleskörű elterjesztése, általánossá és kötelezővé tétele. Ez például szinte minden európai országban ki van már alakítva. Egy évente ismétlődő gyermekrajz pályázat bírálójaként érzékelem, hogy az egyes gyermek korosztályok munkáinak színvonala a ?kor előre haladtával? érzékelhetően romlik, elvész a gyermeki fantázia, kreativitás, maradnak a rajzbeli panel megoldások. Nagyon szomorú, de igaz, hogy a gyerek eredendően jó, mi felnőttek kötjük gúzsba a szellemét. Ezen, a kultúrát körülvevő hínáros helyzeten változtatni kell.

A nemzet színészei kapnak állandó támogatást, most gondolkodnak azon, hogy ezt kiterjesszék ezt a Kossuth-díjasokra. Jó ötletnek tartja?

Röviden válaszolva, nem. Hosszabb válaszom olyan részletes lenne, hogy bele sem kezdek, mert ez a téma nagyon összetett kérdéseket vet fel, mindenesetre az biztos, hogy a kiemelkedő életművek kiemelkedő elismerést érdemelnek.

Szobrász apával és híres irodalmi felmenők után, csak a 40 es éveiben kezdett el festészettel foglalkozni.

Édesapám szobrászként művésszé akart faragani - én gyerekként ki nem állhattam ezt a világot. Érdekes, hogy ettől függetlenül tisztelettel és nagyrabecsüléssel emlékszem az összes rajztanáromra, hiteles művészemberek, jó pedagógusok voltak. Építész szerettem volna lenni. Az építőipari technikum után az építőiparban dolgoztam. Jóval később építész-műszaki tanár oklevelet szereztem az egyetemen és a volt iskolámban tanítottam. A 80-as években kezdtem el (magamnak) rajzolni és festeni. Semmiféle karrier nem érdekelt, csak a saját mikroklímámat akartam megteremteni, ahol jól érezhetem magam. Az akkori kilátástalan rendszert éppen csak elviseltem, előre jutási lehetőséget nem láttam magam előtt.

A saját képeim mellé innen-onnan olcsón, kortárs képeket is vásároltunk, egy szerény gyűjtemény is kezdett formálódni. Már édesapám halála után, kiállításhoz vittek el tőlünk festmény- és dokumentum anyagokat ? persze nem miattam, hanem a Madách relikviák miatt, ? ahova az én műveim is kiállításra kerültek, amik megállták a helyüket a többi mellett. Így kezdődött a pályafutásom, mert ezek után már ?természetesen? folytatnom kellett a festést.

Érdekes kör!?

Utólag persze analizáltam magamban ezt a folyamatot. Ha én kívülről jőve öregként, művész akartam volna lenni, biztos nem sikerült volna, de mivel nem tudtam, hogy ez teljesen esélytelen, oldott és laza voltam, nem volt bennem kényszer. Így sikerült. Kiváló emberekkel hozott össze a sors, ráadásul nem kellett kijárnom a mesterség inaséveit sem, időm sem lett volna rá, vagy elkallódott volna a kezdeti lendület. Valahogy összejött, pont mire kiformálódott, elérkezett a rendszerváltás, nem voltak többé tiltások, apám neve is ismerősen csengett a művészvilágban és építészként sem tekintettek rám kívülállóként. Bekerültem több művészeti társaságba és aztán jöttek az elismerések és kudarcok, sok barát és pár ellenlábas is akadt (ez utóbbi szinte biztos előjele a sikernek). Kialakult egy elképzelésem, egy önálló karakter: építészeti jellegű képeket készítettem, megmutatva ezzel, egy képzőművészetben is hiteles építészeti gondolkodást. Ez a határozott elképzelés egyfajta belső biztonságot, tartást is adott. Anyagilag a tanári fizetésem és később a tanári nyugdíjam biztosította a szerény megélhetést.

Matzon Frigyes 1909 ? 1986

"Édesapám egyszerű származású emberként lett szobrászművész. A Képzőművészeti Főiskolán Sidló Ferenc tanítványa, majd tanársegédje volt. Kétszer volt Rómában ösztöndíjas és ezekben az években sikeres művész. A háború után karrierje megtört. A Művészeti Gimnáziumban tanított évtizedekig. Műtermében jelentős modern szobrászati életművet hozott létre. Munkásságának eredményét Várpalota városának adományozta. Születésének 100 éves évfordulóján több helyen kiállítást rendeztek műveiből. Várható, hogy ha utólag is, de elfoglalja méltó, elismert helyét a magyar szobrászművészetben."

Gutenberg Galaxis Matzon Ákos munkáiból

Gutenberg Galaxis címmel nyílt október 21-én Matzon Ákos Munkácsy-díjas művész képeiből kiállítás a TÜV Rheinland budapesti épületében. A magyar leányvállalat több kortárs képzőművészeti kiállításnak adott már helyet, a mostani apropóját pedig az adta, hogy Kölnben egy, a művész által készített könyv objekt formában adták át a nemzetközi Fenntartható fejlődésért- díjat.