Gondolhatnánk avíttnak a témafelvetést, én azonban inkább azt érzem, hogy az elvarázstalanodott világban, ahol az ember teljesen magára van hagyva, fontos újra és újra elővenni közös történeteinket, amelyek feloldják magányunkat, és ráébresztenek, hogy van, ami összekapcsol és közösséggé tesz minket. Az pedig igazán lelkesítő, ahogyan kortárs képzőművészek nyúlnak egy-egy jelenethez vagy fontos mozzanathoz, hiszen tulajdonképpen e műveket nézve azt realizáljuk, ma is mennyire aktuálisak és jelentésteliek a Biblia történetei.
Petrányi tizenkét olyan művészt kért fel, aki számára nem idegen a bibliai téma. Ami azonban ennél is izgalmasabb: az alkotófolyamat során Zsengellér József teológussal is egyeztettek a művészek, s közösen járták körbe, miként aktualizálhatók az ősi szövegek, mi módon lehet elérni a mai nézőt.
A kiállítás Gerhes Gábor installációjával nyit: az itt látható két mű a teremtés pillanatának kezdő- és végpontját emeli ki, nyitottan a transzcendenciára és a misztikumra.
A következő egységben női alkotók kapcsolódásai tárulnak elénk: Czene Márta Ádám és Éva történetét, Uray-Szépfalvi Ágnes Noé bárkájának egy kevésbé ismert mozzanatát ragadja meg, míg Szabó Eszter Sára kései terhességét dolgozza fel. E női szempontú megközelítések a nő-férfi viszony sajátosságait járják körül a bibliai történeteken keresztül. Czene Márta grandiózus installációja egészen elképesztő, nemcsak méreténél és komplexitásánál fogva, hanem azért is, mert az erotikától a szégyenig érzékenyen reflektál Ádám és Éva történetének összetettségére, sokrétű szimbolikájára, olyan művészettörténeti referenciákat is beemelve, mint Goya Saturnus felfalja gyermekét című festménye. Uray-Szépfalvi Ágnes a Noé bárkáján utazó négy nőnek állít emléket, az installáció elemei pedig a vihar utáni megnyugvást és az újrakezdés lehetőségét mutatják fel. Szabó Eszter a nevetés kétélűségét jeleníti meg: megmozgatott festményei a kétely és az öröm között billegnek.
Asztalos Zsolt és Chilf Mária művei szépen rímelnek egymásra. Asztalos József történetét mutatja be: az asztalszerű szerkezetek, a számoszlopok arra a logikusan gondolkodó „közgazdászra” utalnak, aki gazdaggá tette a fáraót. Chilf Jákob lajtorjáját készítette el, egy harmonikaszerűen emelkedő oszlopot, amelynek fokai között az égboltot jelképező akvarellek jelennek meg, így a mű egyszerre strukturális és érzéki, a logosz és pátosz közötti viszonyt mutatva fel.
A következő térben a popkultúrából inspirálódó művek szerepelnek, Rácmolnár Sándor képregényformában ábrázolja a tíz csapást, Wachter Ákos pedig ponyvaregények igézetében alkotja meg a tízparancsolatot szimbolizáló borítókat. Zelei Boglárka témája a pusztai vándorlás: fotóalapú művei geometrikus alakzatokat öltenek, amelyek folytonosan átalakulnak, az örökös vándorlásra utalva ezzel.
A kiállítás hátborzongató, viszolygást keltő terme az, amelyben Július Gyula az állatáldozatok mentén foglalkozik a bűnnel és a megbocsátással. A feláldozható állatok testrészeiből emberi figurákat épít, amelyek fotói minden irányból ránk szegeződnek, középen pedig szimbolikus oltárt látunk, amelyen animációk haladnak körbe. Magyarósi Éva az ároni áldást a pusztai vándorlás csodálatos eseményeinek, az ígéret földje elképzelt, reményteli világának összefüggésében mutatja be. A falfeliratban olvassuk, hogy képsorai az utazás belső, asszociatív vidékein vezetik végig a nézőt, aki így a történelmi idők legendás bibliai helyszíneit mentális képekként ismerheti meg.
A kiállítás Mátrai Erik installációjával zárul, mely a reményt hozó fény szimbolikáját járja körül. Az ígéret földjének kapuját alkotta meg, amelyen áthaladva a színek a szerkezet kialakítása révén változnak, az ígéret földje világának megfelelően a szépség és harmónia árnyalataira utalva. Az installáció hátsó oldaláról visszanézve pedig a sivatag sárgáit és narancsos árnyalatait látjuk, felelevenítve azt a vidéket, ahonnan Izrael népe érkezett.
A kiállítás április 20-ig látható.
