A koncertbeszámolókat érdemes azzal kezdeni, hogy a zenekar történetét mutatja be az ember, feltéve, ha az nem éppen a Rolling Stones. Az 1962-ben alakult brit legendáról ugyanis könyveket és tanulmányköteteket írtak már, még egy rövid rezümé is lehetetlennek látszik. Ennek pedig oka az, hogy a Brian Jones, Mick Jagger, Keith Richards, Ian Stewart, Dick Taylor, Tony Chapman által alakított Rolling Stones számtalan átalakuláson keresztül mindig katalizálta és formálta a rockzenéről, illetve egyáltalán a populáris zenéről alkotott elképzeléseinket. Az öltönyben fellépő jól fésült brit fiatalemberektől a fülbevalós, kendős, szénné heroinozott rocksztárokig vezető út nem más, mint maga a 20. századi zenetörténet.
A Jagger (64) és Richards (63) által vezetett zenekar negyven év alatt több mint 200 millió lemezt adott el, több ezer koncertet játszott, valamint az egyik első zenekar, amely nem csak a zenére, hanem a "csomagolásra" is figyelt: a John Pasche által tervezett óriási száj és a belőle kilógó nyelv a zenekar emblémája lett. A budapesti koncert egyik fő eleme szintén a dizájn, hiszen maga a színpad is a koncert része. A Bigger Bang turné keretében Magyarországon fellépő világsztárok adják, ami elvárható: slágerek, show, tüzijáték. A "Tavaszi szél" éneklése elmarad (lásd Axl Rose), helyette Jagger a pletykáknak megfelelően valóban magyar mondatokat tanult be. Az én kedvenceim a "milyen olcsó ez a cipő" illetve a "fantasztikus közönség vagytok".
Ma a rockzenekarok töltik be azt a funkciót, amit a 19. században a vándor-panorámák: spektákulumot, vagyis látványosságot kínálnak a nézőknek. A szupersztár csak akkor szupersztár, ha megfelelő látványt is képes kínálni: a zene tulajdonképpen másodlagos. A Rolling Stones azonban megmutatja, hogy tulajdonképpen a "szupersztár" kategóriát is róluk mintázták, hiszen meg tudják őrizni a zenét. A színpad ugyan grandiózus, kisebbfajta vár, jókat lehet rajta rohangálni, akadnak rajta hidak és kifutók is. A háttérben két, parkolóházat formázó torony emelkedik, melyek egy óriásvásznat fognak közre. Később kiderül, hogy a tornyok minden szintjén hihetetlen mennyiségű lámpa található, míg a tetejükön tűzcsóvák lobbannak fel. A fénytechnika istene jókedvűen mosolyog le a Stones technikusaira, hiszen a színpadi fényparádé egetverő.
A hangosítás a zenekaron belüli hierarchiát tükrözi: Jagger éneke és Richards gitára mindent mos, még Ron Wood feelinges játékát sem húzzák fel. Charlie Watts dobja és Darryl Jones jazzes basszusagitárja szinte alig hallatszik. Mick Jagger amúgy minden retró-énekes mintája lehetne, hihetetlen energiát és hangot áraszt magából, Magyarországon talán egyedül Grandpierre Attila hasonlítható hozzá energia-átadásban. Kora ellenére átmozogja, átfutja a 110 percet, melyet a "Start me up" című eposz indít. Kiemelkedik a vokalista hölgy, aki leénekelné Jaggert, ha hagynák. Kegyetlenül pörgős slágerparádét hallunk, egy-két olyan számot mernek csak bevállalni, ami nem volt number one. Keith Richards énekli ezeket és így megtudhatjuk, hogy mennyit nyert az emberiség akkor, amikor a gitárt választotta.
Az öreg kalóz ugyanis nem a legkiválóbb énekes, lazán mindent leköpő stílusa a hangok egyezését sem tiszteli. Gitárjátéka ellenben a világ egyik legegyénibb, legkarcosabb zenei bukéja. Néha nem lehet tudni, hogy rontott-e vagy csak annyira, de annyira feelinges, hogy a megbicsaklás zenei plusz. Negyven évi stadion-turnék után még mindig képes olyan meghitten játszani, mintha egy kis kocsmában üldögélne - ilyenkor egyébként az is kiderül, hogy a Rolling Stones a világ leghíresebb blues-zenekara. A magyar közönség láthatóan szereti Richards-ot és ő is minket: szívre tett kézzel köszöni meg az üvöltéseket. A magyar retró és a Rolling Stones között azért van némi különbség és ez nem csak a gázsit illeti: a Stones ízes zenét ad, olykor még improvizációba is belemennek, valamint van karizmájuk.
Karizma ide vagy oda, de csak egy ráadás számot adnak, igaz, a "Paint it black" vagy "Sympathy for the Devil" és persze a "Satisfaction" a koncert közben már elhangzott. A trükkös színpad közepe kimozdítható, így két számot a stadion közepén játszanak, akár egy embertömegen hullámzó rockerekkel teli csónak. Jagger egyszer fut be a közönség közé - azért ezt Iggy Pop jobban csinálja. Viszont a koncert elején és végén is kapnak a magyarok tüzijátékot, aminek igencsak örülnek. Végül felkapcsolják a stadionfényeket, a Stones-parkolóház fényei kialszanak, és megszólal Bob Marley-től az Exodus. Egyesek ezt is nagy örömmel fogadják, míg talán egy ismerősük közli, hogy ez - kivételesen - nem egy Rolling Stones feldolgozás. Hazafelé azon tűnödöm, hogy a legendák miért öregek mindig és miért van az, hogy nem is érzem soknak azt a potom két milliárdot. Talán ez az utolsó Stones-turné és az öreg kövek nem görögnek tovább.
