Reggel hét óra három perc. Egyre gyorsabb ütemben szedem a lábam a macskakövön: első híd, második híd: ennek tetejéről már látni, vajon meddig kígyózik a sor a Szent Márk téri vízibusz-, azaz vaporettoállomás előtt. Az előző napok tanulsága ugyanis az, hogy ha nem érkezel elég korán, akkor bizony lecsúszol a filmről is, amit el szeretnél érni: általában a második-harmadik hajóra fér fel az ember, akkora a tömeg.
A tikkasztó hőség szaunává változtatta a komótosan süllyedő Velencét, a filmfesztivál sztárjai pedig olyan szép számban vonultak fel a Lidón, mint az izzadságcseppjeink. Joaquin Phoenix, Lady Gaga, Jude Law, Angelina Jolie, Cate Blanchett, Nicole Kidman, Adrien Brody, Daniel Craig, George és Brad, a lista hosszan folytatódik. Érdekes módon azonban idén több, nem angol nyelvű A listás rendező döntött úgy, hogy angol nyelven forgat: a spanyol Pedro Almodóvar, az olasz Luca Guadagnino, a chilei Pablo Larraín, a görög Rachel Tsangari és a mexikói Alfonso Cuarón. A trend szépen példázza, hogy a mozi mainstreamjét ma mennyire meghatározzák a globális hangok, bár egyúttal felveti a kérdést: mi történik a hazai filmgyártással, ha az adott országok legnagyobb nevei külföldre költöznek?
Az egyik rendező, aki visszatért nemzeti gyökereihez, a brazil Walter Salles. Az Arany Medve- és Arany Glóbusz-díjas Központi pályaudvar brazil rendezője Jack Kerouac Úton című adaptációját követően országa katonai diktatúráját idézte fel az I’m Still Here (Még mindig itt vagyok) című filmjében, amely egy családról szól, amint a 70-es évek elején megtapasztalják a kormányzati brutalitást. Mesterien kivitelezett, sallangmentes és őrült valóságos dráma, főszereplője, Fernanda Torres pedig remekel: a film megérdemelten nyerte a legjobb forgatókönyv díját.
Több idő a történetmesélésre
A 81. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon versenyen kívül bemutattak minisorozatokat is. Ez a formátum igazán hálás: nem parttalan, mint egy átlagos sorozat, amibe a néző jóval nehezebben vág bele, ám elég teret és időt tud adni a történet mélyebb kibontásához és a karakterek fejlődéséhez.
Ezúttal igazán nagy nevek készítették őket: először a többszörös Oscar-díjas Alfonso Cuarón, hamarosan Apple által Magyarországon is bemutatott Disclaimer (Cáfolat) volt soron. Ebben a Renee Knight könyve alapján készült szériában egy tiszteletben álló dokumentumfilmes a főszereplő, akit Cate Blanchett alakít, és akinek a karrierje arra épült, hogy megbecsült intézmények kihágásairól rántotta le a leplet, de amikor elolvas egy hozzá került könyvet, rájön, hogy ő a történet főszereplője. Mindez persze a legsötétebb, csak általa ismert titkokat hozza a felszínre.
A legjobban mégis Thomas Vinterberg Families like ours (Olyan családok, mint a miénk) című sorozata sikerült. A dán rendező, aki korán aratott nagy sikert a Születésnap című dogma-filmjével, majd ezt olyan zseniális filmek követték, mint A vadászat vagy a legjobb külföldi film Oscarját és még egy rendezői jelölést is kiérdemlő Még egy kört mindenkinek!, ezúttal egy átlagos mozaikcsalád szemszögéből mutatta be, hogy vajon mi történik, amikor a globális felmelegedést követően lezárnak egy egész országot, a lakosoknak pedig menniük kell. A Families like ours-ban hátborzongatóan átélhető az, ahogy a hirtelen, érzelmi alapon hozott döntéseink lavinákat indítanak el.
Az autentikusság győzelme
Meg kell említeni azonban egy harmadik sorozatot is, mégpedig Joe Wright (A legsötétebb óra, Vágy és vezeklés) adaptációját Antonio Scurati 2018-as történelmi regényéből. Az azonos című, M: Az évszázad fia című nyolcrészes széria Benito Mussolini felemelkedését mutatja be, méghozzá sajátos, Woody Allen-, vagy ha tetszik, Bolhafészek-szerű narratívával. Mussolini folyamatosan, sodró lendülettel magyaráz a nézőnek, majd megfordul és visszatér a cselekménybe ebben az őrült tempójú szériában, amely tűpontosan ábrázolja, hogyan nyerhet egyre nagyobb teret a banális gonoszság.
Minden mai populista vezér sokat köszönhet a Mussolini-kézikönyvnek, amelyet Joe Wright brit rendező ebben a rendkívüli, olasz nyelven, olasz színészekkel leforgatott bombasztikus minisorozatban tár elénk.
A Biennale programjában szerencsére tetten érhető volt a kísérletezés, a határok feszegetése. Az eurofil amerikai rendező, Brady Corbet (Vox Lux) A brutalista című művében egy képzeletbeli zsidó magyar építész, Tóth László (Adrien Brody) a második világháború után az Egyesült Államokba menekül, és próbálja újrakezdeni az életét. Erről a végletekig ambiciózus, már-már látnoki filmről, mely magyar koprodukcióban készült, itt írtunk bővebben. A több mint három és fél órás saga végül a legjobb rendező díját, Ezüst Oroszlánt ért Brady Corbet-nek.
„A rövidség soha nem volt az erősségem” – mondta a díjátadón, mielőtt köszönetet mondott a szereplőgárdájának, a producereknek és mindazoknak, akik hozzájárultak A brutalista elkészítéséhez. Külön megköszönte továbbá a zsűrinek, hogy a film hosszát nem vették a film ellen dolgozó ténynek. Corbet a fiktív hős dacára szintén törekedett az autentikusságra: a magyar szerepeket játszó színészek a film számos pontján szólalnak meg magyarul, káromkodnak és írnak hosszú leveleket egymásnak.
Új irányok és nagy visszatérések
A leköszönő James Bond, Daniel Craig Luca Guadagnino Queer című filmjében alakított nagyot, amely William Burroughs önéletrajzi regényének újragondolása. Ahogy a hangsúly a vágyról áttolódik a tudatfelszabadító dzsungeldrogokra, a film – zavarba ejtő trompe l’oeil stílusban – egyre merészebbé válik. Craig lubickol a szerepben, és végérvényesen maga mögött hagyja a 007-es árnyékát.
Alberto Barbera fesztiválfőnök egy ponton megjegyezte, hogy az idei fesztivál merészebb a szex terén, mint a korábbiak: ezt a tényt húzta alá Nicole Kidman legjobb színésznői alakítást érdemlő, valóban bevállalós alakítása Halina Reijn Babygirl című filmjében. Kidman egy vezérigazgatót alakít, aki tiltott kapcsolatba keveredik egy gyakornokkal (A szomorúság háromszögéből és a Vaskaromból ismert Harris Dickinson).
A szexpozitív BDSM-dráma legfőbb tanulsága, hogy a kapcsolatokban a kommunikáció a kulcs. A színésznő felszabadítónak nevezte a filmet, ám a díjátadón nem tudott ott lenni személyesen, mivel édesanyja, Janelle Ann Kidman hirtelen elhunyt. Az idei mustra egyébként is gazdag volt lenyűgöző női főszerepekben, és nagy visszatéréseket is láthattunk: az utóbbi időkben csak a csúnya válásáról és felejthető akciószerepekről híres Angelina Jolie például Maria Callast alakította Pablo Larraín életrajzi drámájában.
Arany Oroszlán méltó helyen
Tilda Swinton és Julianne Moore is meggyőzően alakították a két régi barátnőt Pedro Almodóvar első angol nyelvű játékfilmjében. Itt írtunk a fesztivál fődíját elnyerő filmről, amely nem nélkülözi az Almodóvarra jellemző egyenességet, éleslátást és vibráló vizuális eleganciát. A szomszéd szoba Jorgósz Lánthimosz tavalyi, Szegény párák című filmjének utódja, és a Lidón idén a 21 versenyfilm között bizonyult kedvencnek, és egyébként az ünnepelt spanyol rendező 23. nagyjátékfilmje.
Almodóvar két új múzsájának ajánlotta az Arany Oroszlánt. Korábban egyébként az eutanáziához való nagyobb hozzáférést szorgalmazta világszerte, és a sajtótájékoztatón így fogalmazott: „Spanyolországban törvényünk van az eutanáziáról. Lehetővé kell tenni az egész világon: szabályozni kell, és meg kell engedni, hogy az orvos segítsen a betegén.” Kijelentette: A szomszéd szoba az eutanáziát támogatja – a díj átvételekor pedig hozzátette, hogy filmje nem politikai, hanem humanista.
2024-ben az eutanázia mindössze négy európai országban legális: Belgiumban, Luxemburgban, Hollandiában és Spanyolországban – Portugáliában a törvény még szabályozásra vár. 2021-ben egyébként szintén Velencében mutatták be a spanyol mester legutóbbi, Párhuzamos anyák című filmjét: ekkor a főszereplő Penélope Cruz elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó Volpi-kupát. A rendező 2019-ben már megkapta a fesztivál életműdíját, de ez az első Arany Oroszlánja.
A mozizás élménye
A velencei filmfesztiválon a rendszer a következőképpen működik: a filmipari dolgozók és a sajtó előre foglalhat helyet a vetítéseken, az ablakok bizonyos idősávokban nyílnak meg. Gyorsnak kell lenni, mert az olyan, fokozott izgalommal várt premierek esetében, mint mondjuk a Joker: Kétszemélyes téboly vagy Brad Pitt és George Clooney akcióvígjátéka, az 1800 nézőt (!) befogadó moziterem is hamar betelik. Természetesen, ha nem sikerült befoglalni az összes áhított filmet időben, még akkor sincs minden veszve: kezdés előtt 15 perccel még le lehet mondani a foglalt helyet – így rengeteg az átfoglalás –, és még potyázós sor is van a megmaradt helyekért.
Csillogás ide tehát, vörös szőnyeg oda, ez azért mégiscsak egy olasz szervezés! Rá kell érezni az ízére. Ha viszont ez megtörtént, akkor olyan moziélménynek lehetünk részesei, amely szinte páratlan 2024-ben, amikor az iparági jóslatok minduntalan a hagyományos filmszínházba járás végnapjaival riogatnak. Képzeljünk el egy hatalmas mozitermet. Telt ház van, mégis pisszenést sem lehet hallani a film alatt: nincs indokolatlan zacskócsörgés, nem árulnak pattogatott kukoricát, és egyetlen mobil fénye sem zavarja meg az élményt. A mellettünk ülő idős úr még a megvillanó okosóráját is azonnal letakarja a kezével, mert tudja, hogy ez zavarhat másokat.
Minden, A brutalistáról szóló írásban kiemelik persze a 215 perces játékidőt, azonban arról kevesen emlékeznek meg, hogy a film felénél beiktatott, tizenöt perces intermission, azaz szünet is mennyire képes összekovácsolni a közönséget. Felálltunk, megnyújtóztunk, és együtt követtük a visszaszámlálást: a vásznon ugyanis a Tóth családról készült fotó volt látható. Öttől nulláig pedig az egész, ezerötszáz fős terem egy emberként számolta vissza a másodperceket. Hasonló élmény volt, amikor a Joker: Kétszemélyes téboly kora reggeli, ám szintén csordulásig teli vetítésén valaki hátul nem bírta türtőztetni az izgatottságát, és felsikoltott a DC Comics logónál, mire az egész nézőtér nevetésben és tapsban tört ki.
Az már csak hab a tortán, hogy amikor az ember véletlenül hátulról akarja megkerülni az egyik épületet, és már épp magában puffogna, amiért le van zárva, és másik oldalról kell körbemenni, hirtelen kiszáll egy vízitaxiból Pedro Almodóvar, majd követi Tilda Swinton és Julianne Moore. No és persze az is, amikor Thomas Vinterberggel és nagyszerű színészeivel közösen nézhetjük meg az alkotásukat, majd végignézhetjük, ahogy az álló ováció hatására meghatódva halomra ölelik egymást.
Süllyed
Apropó Vinterberg: a rendező a sajtótájékoztatón elárulta, hogy a süllyedő Velence elég egyértelmű választás volt egy olyan sorozatnak, amely arról szól, hogy Dánia víz alá kerül és élhetetlenné válik. 2022-es adatok szerint mára 50 ezer fő alá csökkent Velence történelmi központjának lakossága, ma már csak 49 997 fő lakik az óvárosban. A belváros elnéptelenedése évek óta élénk viták tárgya Olaszországban, a fogyás meglehetősen drasztikus: a lagúnák városában két évtizede még 64 ezer ember lakott, tíz éve már csak 58 200. A még Velencében élő emberek csaknem fele ráadásul 60 éven felüli, a 18 éven aluliak mindössze kilencezren vannak. A halálozási arány háromszorosan haladja meg a születési arányt.
Városvédők attól tartanak, hogy Velence apránként szellem- vagy múzeumvárossá, egyfajta Pompejivé válik. A város az 1950-es évek óta 120 ezer lakót veszített el - főleg a turizmus miatt, amely noha jelentős bevételekhez juttatja, komoly nehézségeket is támaszt. Az UNESCO szakértői tavaly nyáron arra jutottak, hogy fel kellene venni Velencét a veszélyeztetett világörökségi helyszínek listájára, mivel félő, hogy az éghajlatváltozás és a tömegturizmus végleg tönkreteszi.
Az ENSZ szervezetének szakértői pedig még meg is vádolták az olasz hatóságokat azzal, hogy nincs kellő stratégiai elképzelésük az egyik legfestőibb olasz város problémáinak kezelésére. Mindez persze százszázalékosan elképzelhető, miután az ember a saját bőrén megtapasztalja, hogy milyen lazasággal kezelik a tömegrendezvényeket – akár a résztvevők transzportációját.
Forró témák és Oscar-esélyesek
Justin Kurzel The order (A rend) című művében az FBI-os Jude Law a Nicholas Hoult által alakított neonácit üldözi, míg Fabrice Du Welz Maldororja egy fiatal rendőr nyomozását meséli el egy pedofil sorozatgyilkos után, true crime-stílusban, végül gyomorforgató horrorba fordulva. A Horizontok kategória nyertese a román Bogdan Mureşanu The new year that never came (Az újév, ami sosem jött el) filmje lett, amely Nicolae Ceauşescu bukását a hétköznapi emberek életén keresztül tárja fel. Ebben a magabiztos bemutatkozó filmben hat látszólag teljesen különálló élet váratlan módon keresztezi egymást, miközben a társadalmi feszültségek elérik a forráspontot.
„Mindig is érdekelt a most fogalma, különösen, ha történelmi jelenről van szó – egyetlen pillanatról, amely mindenkit a közös tudathoz köt” – mondta filmjéről Mureşanu, aki bevallottan a hétköznapi emberek mikroszkopikus szemszögéből szerette volna megközelíteni a diktátor bukását, nem pedig felülről lefelé. „Az volt a célom, hogy újrateremtsem azt a pillanatot, amikor a változás észrevétlenül megtörtént – egy olyan változás, amely teljesen eltörölte a diktatúrát, utat engedve a szabadságnak és a méltóságnak” – tette hozzá a rendező, aki Reisz Gábor tavalyi győzelme után vette át a Horizontok kategória fődíját ebben a sokszínű, izgalmas mezőnyben.
Tekintettel arra, hogy a Velencei Biennale bizonyítottan sikeres a jövőbeli Oscar-esélyesek premierje terén (2014 óta négy legjobb film nyertest láttak vendégül – Birdman, Spotlight, A víz érintése és Nomádok földje – és 19 jelöltet), A szomszéd szoba esetében minimum erre lehet számítani. A 2025-ös Oscar-díj befutói között persze ott lehet még a nagydíjas Vermiglio című olasz film, de a zsűri különdíját érdemlő April is, Dea Kulumbegashvili filmje, a versenyfilmek egyik legkülönlegesebbike. A történet Ninát, a szülésznőt követi, akinek erkölcseit és professzionalizmusát egyaránt górcső alá veszik, amiért a pletykák szerint illegális abortuszt hajt végre a rászorulók számára.
„Az volt a célom, hogy feltárjam és elemezzem a létezés és a nőiség közötti dichotómiát és konvergenciát” – írta rendezői jegyzeteiben a grúz filmrendező. – „Ez természetesen elvezetett a születés és halál témájához.”
Nicole Kidman és Almodóvar múzsái persze szintén bekerültek az Oscar-esélyesek közé, míg a színészi fronton a legjobb férfialakításért járó Volpi-kupát a remek Vincent Lindon kapta a Jouer avec le feu (A csendes fiú) című francia filmben nyújtott alakításáért. Ez a film szintén forró témát dolgoz fel, hatalmas empátiával: egy apáról szól, akinek fia egy szélsőjobboldali csoport hatása alá kerül.
Lindon csendesen erőteljes, érzelmes alakítást nyújt, és noha a Lidón bemutatkozó alkotások közül több film is foglalkozott a szélsőségekkel és a szélsőjobb térnyerésével, A csendes fiú egy olyan dráma, amit Velence és a cinefil közönség egyaránt értékel: nem kínál egyszerű megoldásokat, és képes túlmutatni a fő témán.
