Színpadi emberként biztosan nehezen viselted a járványhelyzet miatt bevezetett korlátozásokat. Hogyan élted meg ezt az időszakot, és milyen érzéseket váltott ki belőled a karantént követő első fellépés?
Az, hogy megállt a világ, számomra egy teljesen logikus következménynek tűnt. Úgy érzem, hogy jelenleg végletes folyamatok, változások zajlanak, akár a hatalommal való visszaélést, akár a genderkérdéseket, akár a klímaváltozást, akár a vírust vesszük. Átalakulóban van minden. Az igazság az, hogy nekem jólesett egy kicsit megállni, elgondolkozni azon, hogy mi a helyes irány, mit szeretnék én. Jó volt visszahúzódni és megtapasztalni azt, hogy a család és a hozzám közel álló emberek mennyire fontosak, illetve hogy kik azok a személyek, akik mindig mellettem állnak. Érdekes volt látni, hogy számos kollégámmal egyáltalán nem kommunikálunk, amikor nem dolgozunk, azaz a munka határozza meg a kapcsolatunkat, mégis fontos és állandó szereplői az életemnek.
A karanténidőszakban is igen aktív voltam, rendeztem két darabot, elkezdtem egy performanszszínház szervezését, irodalmi sétát vezettem Pasaréten a Hosszúlépés. Járunk?-kal közösen, dolgoztam kávézóban, lefestettem a kerítést és lefordítottam egy darabot. Szóval elfoglaltam magam, kiderült, hogy iszonyúan tele tudom pakolni a naptáramat anélkül, hogy bemennék a színházba. Ettől függetlenül nagyon jó érzés volt visszaállni a színpadra, meg is lepődtem, mert mindaddig nem vettem észre, hogy mennyire hiányzott, ahogyan az is, hogy társaságban legyek.
Olyan volt újra emberek között lenni, mint beleugrani egy medencébe kánikula idején.
A színpadon is nagyon lazán és jól éreztem magam, leginkább annak örültem, hogy újra együtt lehetünk, illetve hogy remek közönségünk jött össze a Lear királyra.
Bár úgy érzem, kihoztam a legtöbbet az adott helyzetből, kicsit mégis olyan volt, mint amikor egy állatot ketrecbe zárnak: ugyan megtalálja a ketrecen belül a kedvenc helyét, de mégsem szabad. Ha nem lehetnek távlati terveink, nem teremthetünk kapcsolatot másokkal, akkor az motiválatlanságot, tompaságot, vágytalanságot eredményez.
A Lear király volt a pandémia utáni első színpadra állásod. Milyen volt a találkozás a közönséggel, érezted rajtuk, hogy nagyon vágytak már a színház élményére?
Rengetegen szerették volna megnézni az előadást, ami engem meglepett, mert azt gondoltam, hogy az emberek még óvatosak, tartanak a vírustól. Szinte azt lehetett érezni, hogy mindegy is nekik, hogy mit néznek, de el akarnak jönni, mert kíváncsiak ránk. Az a szeretet, ami a Katona felé irányul – amit nagyra értékelünk, és igyekszünk színvonalas előadásokkal meghálálni –, tényleg párját ritkítja, kevés színházban van ilyen közönség. Nem tartottunk meg sok előadást, de amit igen, az mind telt házas volt.
Korábbi cikkekben olvashattunk arról, hogy a Lear király próbái részben online formában zajlottak. Hogyan élted meg a távmunkát, úgy érzed, hatékony volt a felkészülés?
Eleinte nagyon furcsa volt, hogy mindenki otthonról jelentkezett be. Amikor a konyhámban ülve azt játszottam, hogy kinyomom Gloster gróf szemét, és a rendező, Zsámbéki Gábor azt mondta, hogy „visíts, a magas hangodat használd”, akkor azért azt gondoltam, hogy Jézus, ezt most komoly? Eleinte nem tudtam a maximumot nyújtani, de aztán láttam, hogy például Tasnádi Bence milyen profi módon próbál. Elgondolkoztam: amikor felvételt kell küldeni egy castingra, akkor is belead mindent az ember, és adott esetben akkor is a konyhájában van. Szóval számomra nagy élmény volt, igaz, hogy kicsit későn, este 8-kor tartottuk a próbákat, de Zsámbéki Gáborral, Hegedűs D. Gézával és a többi színésztársammal, illetve a Lear király szövegével eltölteni két órát minden alkalommal megérte.
Mit tartogatott számodra Regan szerepe a Lear királyban?
Örültem, hogy Gábor rám osztotta ezt a szerepet, úgy gondolom, hogy van számomra benne mit eljátszani, ahogyan annak is, hogy Ónodi Eszterrel voltunk párban, mert szeretek vele dolgozni, és nagyon kedvelem őt. Mindkettőnknek nagy feladat volt, hogy fegyelmezetten, letisztultan játsszunk, és csak a hangunkkal, a tartásunkkal kommunikáljunk. Kihívás volt az is, hogy jól beszéljük ezt a nyelvezetet, helyes hangsúlyokkal mondjuk a szöveget. Annak is örültem, hogy a húgunkat a tanítványom, Tóth Zsófi játszotta. Szerettem a darabbal foglalkozni, főként azért, mert fontos üzenete van a számomra. Megmondani egy idősödő apának, hogy nem egészen úgy vannak már a dolgok, ahogyan azt ő gondolja, nehéz dolog. Ennek a bonyolultsága nagyon izgat, úgy érzem, még egy darabig elrágódom ezen.
Milyen üzenetet hordoz a Katona friss feldolgozása a 21. század emberének?
Ez egy operai, oratorikus, szövegre koncentráló előadás. A szöveg, ami fontos, jól érthető, és a fordítás is remek. Lear egy uralkodó ember, aki azt gondolja, hogy a dolgok csak úgy lehetnek, ahogyan ő mondja, tulajdonképpen a régi kor férfijének megtestesítője, aki fölött eljárt az idő. Új fejezet következik, erősebb nőkkel, a kor szelében könnyebben vitorlázó, ügyesebb, felszínesebb emberekkel. Egy silányabb kor jön, ahol mindenki a saját érdekeit nézi, nincs közösségi érdek, távlati cél, értékek, csakis a pillanatnyi sikerekért való küzdelem, a nyereség és a gazdagság számít.
Erősen összevág a Lear története az én érzéseimmel,
ami nyilván egy életkori sajátosság is, hiszen egy húszéves ember nem így gondolkozik. De a téma egy örök klasszikus, generációs történet, ami szerintem ma is aktuális. Nekem erről mesél a darab.
Várhatóan milyen egyéb kihívásokat tartogat számodra ez az évad, akár mint színművész, akár mint rendező?
A Hosszúlépés. Járunk?-kal közösen létrehoztunk egy performanszszínházat, amely Ray Bradbury műve után a Fahrenheit 2020 címet viseli. Ez egy sétaszínház, amelynek során a nézők felfedeznek egy épületet, pontosabban a Virág Benedek Házat, és meg kell keresniük a Bradbury történetében is szereplő, elrejtőzött ellenállókat, akik tanulják és olvassák a már betiltott irodalmi szövegeket, mert meg akarják őrizni ezeket az utókor számára. Kicsit olyasmi, mint egy szabadulószoba, de kulturális élmény és felfedezés is egyben.
A rajongóid tudják, hogy fotózol is, önálló kiállításaidat is láthatták már. Jut mostanában időd a fényképezésre?
Rengeteget fotóztam a pandémia alatt is a fényképezőgépemmel, bár már az okostelefonok kamerái is remek minőségű képeket készítenek, így sok esetben egyszerűbb a telefonomat használni. Nemrég elindítottam egy Instagram-oldalt rekainthecity néven, ahol az általam készített és nekem érdekes épületfotókat teszem közzé.
Pelsőczy Réka Budapesten született és nőtt fel, művészcsaládban nevelkedett. Már a gimnáziumi évek során is sikereket ért el a színjátszókör aktív tagjaként. Később a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult Fullajtár Andrea és Ónodi Eszter osztálytársaként. 1993-ban lépett be a Független Színpad társulatába, majd 1994-ben kötelezte el magát a Katona József Színház mellett, amelynek azóta is az egyik vezető művésze. 2004 óta rendezéssel is foglalkozik, ami jelenleg is fontos szerepet játszik munkásságában.
Az interjút az EJI készítette. Portréfotók: Novák Kristóf Dániel.
