Kezdjük a Psota-bibliográfiával. 2018-ban jelent meg a Psota Irén Alapítvány gondozásában a Balassi Kiadónál a fotókkal gazdagon illusztrált Irén, te édes! – In memoriam Psota Irén, amelyben a színésznőt Keleti Éva különösen érzékeny lencséjén és kollégái visszaemlékezésein keresztül ismerhetjük meg.

Üllői út, FTC-stadion, 1959. A színpadon Psota Irén színművésznő és a Magyar Rádió tánczenekara.
Fotó: Fortepan/Barbjerik Ferenc

Tíz évvel korábban adta ki az Urbis Könyvkiadó a besorolhatatlan műfajú Csak a halálom előtt olvasható el, de siess! – „Kedvenc férjem”, Mojó rólam szóló írásai és a levelezésünk című kötetet, 2004-ben pedig a reprezentatív és igen súlyos, majd másfél kilós Psota albumot. Az impresszum szerint írta és szerkesztette: Psota Irén.

Az áradó és vállaltan csapongó önéletírás mellé sok-sok kép is jár, beállított és véletlenül elkapott színpadi, forgatási és privát pillanatokkal.

A színésznő szövegét kritika-, interjú- és riportrészletek egészítik ki. Ezek egyáltalán nem módosítanak az írás fókuszán, nem mutatják más fénytörésben Psota Irént. Ha tetszik, olvashatók az önállításokat bizonyító lábjegyzetként vagy kommentárként, ha tetszik, tekinthetők párhuzamos monológoknak, de akár egy keretnek is, amely kiemeli a benne levő festmény csodálatosságát.

Psota Irén és Rátonyi Róbert a Magyar Rádió 1-es stúdiójában 1959-ben. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Ennek a kötetnek az alapja a Szerelmeim, szerepek és a szemtanúk, amely egy mára már nem létező kiadónál, az Irisnél látott napvilágot 1988-ban. A borítón Psota Irén szerepel szerzőként, az impresszumban viszont ott találjuk Máté Judit és Kamondy Zoltán nevét mint akik a kötetben szereplő interjúkat készítették.

„Valaki egy rettenetesen rossz forgatókönyvet írt az életemről. Forgatókönyv volt, és lila! Bántott, hogy amit én gondolok, azt soha nem írhatom meg, és az a szörnyűséges forgatókönyv annyira feldühített, hogy úgy éreztem, »Psotáról« csak én tudok írni” – nyilatkozta a megjelenés után a Szabad Föld hetilapnak. Ennek ellenére a két könyv mérete, felépítése, szövege, képanyaga részben azonos, a tizenhat évvel későbbi Psota az élettörténet továbbírásának tekinthető.

Az Egyiptomi Régiségek Múzeumának parkja, középen Psota Irén, Latabár Kálmán és Pécsi Sándor színművészek. A felvétel az Egyiptomi történet című film forgatásakor készült 1962-ben.
Fotó: Fortepan/Inkey Tibor

A Psota! előszavában Balatoni Monika dramaturg, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója, a kötet szerkesztője nem jelzi, hogyan viszonyul az előbbiekhez a POKET kiadványa. Annyit tudunk meg: „Az eredeti változatot Psota maga szerkesztette (…). Ez a kötet egy rövidített, szerkesztett verzió.”

Annak ellenére, hogy a hiányosságon valószínűleg csak a megrögzött impresszumbubusok akadnak fönt, célszerű lett volna feltüntetni, hogy ez vajon egy első megjelenés, amely a színésznő eddig kiadatlan írásaiból készült, netán valamelyik korábbi kötet reprintje. (Egyébként az utóbbi.) Az is bosszantó, hogy helyenként feloldják a monogramokat, helyenként meg úgy hagyják, a kritikarészletek megjelenési helyét és idejét az első kiadásokhoz hasonlóan véletlenszerűen tüntetik fel, és néhány sajtóhibát, helytelenül írt nevet, címet is találunk. Nem a tudományos vagy kritikai kiadás ismérveit kérem számon, hanem a konzekvenciát.

A szerkesztés javára írható a szöveget megszakító közel kéttucatnyi QR-kód, amelyek a YouTube-ra, az említett dalhoz, film- vagy előadásrészlethez visznek.

Ez egy olyan ötlet, amelynek köszönhetően a 2016-ban elhunyt színművészt valóban megismerhetik a POKET fiatal olvasói, akik Psota Irént nemhogy színpadon nem láthatták, de a Frédi és Béni Vilmájaként sem hallhatták.

Psota Irén színművésznő az otthonában 1961-ben. Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal

Az önéletírásban Psota Irén

a színházi és magánéletéről, sikereiről, csalódásairól, kételyeiről, álmairól, vágyairól, hangulatairól, azok változásairól vall kendőzetlen, már-már zavarba ejtő őszinteséggel.

És van, amit már-már balladisztikusan elhallgat. Humora és önreflexiója egyetlen pillanatra sem hagyja el. Az igazat mondja, nem csak a valódit – parafrazeálhatnánk József Attilát. Bár az In memoriam… Keleti Éva-interjújából kiderül, a színésznő tökéletesen tisztában volt azzal, mi áll jól neki. Ez a szövegfolyam olyan, mint egy nyers, retusálatlan fotósorozat, amelyben benne maradtak az előnytelen felvételek is. „Az ember a tévedéseivel és a hibáival együtt lehet csak teljes egész!” – fogalmazott a már említett Szabad Föld-interjúban.

Psota Irén színművésznő az otthonában 1961-ben. Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal

Kirajzolódik egy különleges tehetségű, sokműfajú, munkájában alázatos és maximalista színész pályája.

Egy végletességében is rendkívüli önismeretű, intuitív, bátor, érzelmeit kendőzetlenül vállaló és azok által vezérelt, életszerető, sőt élethabzsoló, öntörvényű és vadló módjára betörhetetlen nő élete.

Biztos vagyok benne, hogy a történet több nevesített szereplőjének az első megjelenés idején sem volt kellemes viszontlátni magát a kötetben.

Bem rakpart 30., Psota Irén színművésznő és férje, Ungvári Tamás író az otthonukban.
Fotó: Fortepan/Lugosi Szilvia

„Hol vezethetne ma műsort Antal Imre? Kállai Ferencnek milyen salátaalapú diétát kellene csinálnia, vagy Őze Lajosnak mennyire kellene felgyúrnia magát, hogy részt vehessen ebben a reklámalapú, kétdimenziós emberábrázolásban?” Az Orlai Produkció Határátlépések című előadásának egy részlete jutott eszembe Psota Irén önéletírását olvasva, és magamban úgy folytattam az Ötvös András által mondottakat: „És vajon milyen skatulyába próbálnák belekényszeríteni Psota Irént?”  

Nyitókép: Jelenet az MTV 1963. szilveszteri műsorában sugározott Slágermúzeum című revüfilmből. Forrás: Fortepan/Hangosfilm