Ez az odaadás, az, hogy az érzelmeknek nem szab gátat az európai, engedelmes és a méltóságot mindenek fölöttinek tartó társadalomban tanult viselkedési szabályok hálója, bizony nagyon tud hiányozni. Azt hiszem úgy fogalmazott, 'az oroszok érzelmek terén többet mernek, mint mi".
Kétségtelen. Hosszan lehetne taglalni, miért is van ez így. Florenszkij atya például az ikonokról szólván leírta, hogy a görög-keleti egyházban az Ige megtestesülését szó szerint veszik, míg nálunk allegorikus értelemben, minek következtében az orosz kép az a magasztos megtestesülése, tehát ha egy képen rajta van az Istenszülő, akkor az Ő, míg az európai festészetben a kép hatást vált ki, a legjobb esetben is csak áhítattal tölt el. A képet nézve imádkozunk, és a kép segít az ima átélésében, míg az orosz ikonhoz lehet és kell imádkozni.
Csajkovszkij Vonósszerenádja menthetetlenül szentimentális darab, de szigorúan csak ebben a nem pejoratív értelemben. 1880-ban rendelik meg a szerzőtől, aki ímmel-ámmal lát neki, de aztán alig várja a bemutatóját. 1882-ben hangzik el először, és a Valse-t, a keringőt, meg kell ismételni. Ez a mű sugárzóan szentimentális, elementárisan szomorú, megejtő része, de nem a kulcsmozzanata. A legfontosabb és leghosszabb tétel, a negyedik, az Elégia. Ez az a tétel, amit hallgatván érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen összefüggések is vannak e mű és a kortárs orosz irodalom nagy szerzőinek művei között. Sebastian Haffner írta le az első világháborúról szóló könyvében, hogy a XIX. század az oroszoké volt. Merényletek, politikai összeesküvések kora. Az egyén boldogsága az oroszok gondolkodók szerint elválaszthatatlan a társadalom megváltásától. Ez volt az oroszok nagy százada.
A Vonósszerenádot illik ebben a szellemben, dúsan, a szentimentalizmustól nem ódzkodva, a dallamok szépségtől meg nem rettenve, azokat emelkedetten játszva, előadni. Ahogy a Budapesti Vonósok tették a fertődi Esterházy-kastélyban.
Egy nagy orosz festő, Levitán képeit idézi a zene: van benne a franciák könnyedségéből - hiszen az első tétel franciás nyitány (lassú-gyors-lassú tagolású) - a német klasszikusok fenségességéből, bensőségességéből, és megszólal benne az orosz vidék is (a volgai hajóvontatók ismert dala). Levitán az orosz nyírfaligetet, a muzsikok házainak udvarát, ahol tyúk kapargászik, a ló áll a jármában, a tavasszal elöntött réteket, a francia impresszionisták természetérzékenységével, eszközeivel festette meg.
A Vonósszerenád volt a Budapesti Vonósok koncertjének legszebb mozzanata, a legemlékezetesebb része. Így, ilyen átható szépséggel, elérve, hogy a Leviatán képei, mint saját emlékképeink jelenjenek meg, és ehhez az elképzelt, csak regényekben és festményekben ismert tájhoz nosztalgikusan vonzódjunk, csak kevesek tudják e művet játszani (hogy magyar példát mondjak, tudja így a Liszt Ferenc Kamarazenekar). A dús hangzás nem párosult - mint mondjuk Karajan általam ismert felvételén - nehézkességgel, a mű tempójának lelassulásával, az első tétel könnyed volt, a második, a keringő olyan lett, mintha egy reménytelenül és vadul szerető férfi nézné, egyre mámorosabban, ahogy imádottja fordul és kering partnerével. Az Elégia tételt meghatározta a cselló és hegedű bensőséges párbeszéde. Ezt az együttes két meghatározó tagja vezette fel, a koncertmester, Bánfalvi Béla és a művészeti vezető, Botvay Károly. A párbeszédben dominánsabb volt a cselló mélyebb, komorabb hangja. Mind a hegedű szólamvezetője, Papp Györgyi, mind a második szólamban játszó hölgyek, Fejérváriné Németh Zsuzsa, Ligetiné Beke Ágnes, rendkívül érzékenyen, a műnek - nem korábbi interpretációktól eltérő, hanem a lehető - legérzelemdúsabb megszólaltatására törekedtek; a szólamokat pontos artikulálták, azok szentimentalizmusának is engedtek.
Előre szaladtam, dicsérve e koncerten, ami leginkább dicsérendő.
Kétségtelen, hogy a szünetet megelőző résznek is voltak szép percei, de úgy érzem ez nem volt a második részhez mérhető. Az első mű Haydn B-dúr szimfóniája volt, vagyis a 16. Haydn fesztiválon a Hob. 16-os mű csendült fel. Az indítás kicsit katonás volt, feszes. Az első tétele lüktetését a második menüettes kecsessége ellenpontozta. Az együttes már itt is feltűnően nagy érzelmi, indulati mozgásokat tudott megjeleníteni, amit azt jelentette, nagyon szép pianókat játszott, a zene fokozásaiban előtérbe léptek a fúvósok, különösen a klarinét, a fuvola, a harmadik tétel elejének, első tíz taktusának fortéja pedig kemény volt, sodró.
Annak ellenére, hogy a Ágoston András kiválóan játszotta Szokolay Sándor Hegedűversenyét, engem nem győzött meg arról, hogy e mű - bár indítása igen feszes volt, és már-már katonás, mint a Haydn-műé, és ugyanúgy érezni lehetett rajta a népzenei hatást, mint Csajkovszkij művén - e koncertbe szervesen tudott volna illeszkedni. Volt, aki Szokolayt (aki egyébként megjelent koncerten, hiszen a közelben, Sopronban lakik egy ideje már) e mű keletkezésének idején a mű konzervativizmusáért marasztalta: nem tenném. Szokolay a német romantika, Bartók és kortárs magyar szerzők fordulatait használja - kissé közhelyesen. Hatást keltve, de mégis kellő hatás híján. A versenymű, amely a szerző szerint elementáris, ösztönös mű, nekem tematikájában is és hangzásképében is Bartók (nem korai) Hegedűversenyét és Brácsaversenyét juttatta eszembe. A második tétel siratója pedig Kodály kamarazenéjét, különösen a Csellószonátát.
Ez nem is lenne baj, de az eredeti eszközök, mintha itt segédanyaggá koptak volna. Ágoston András pontosan játszott, a hajlításokat és a tetőpontokat különösen értőn, átadva a mű zaklatottságát. Nem a mű egészéről, csak egyes - nem túl eredeti - részeiről volt nem kedvező benyomásom.
És a Csajkovszkij-mű előadása után ezt végképp nem tudhattam be annak a Kamarazenekarnak, mely e mű előadásával az egyik legjobb Kamarazenekarunknak mutatkozott.
Ágoston András (hegedű), Budapesti Vonósok
2010. július 9.
Budapesti Vonósok 16. Haydn Fesztiválja
Műv. vez.: Rácz Márton
Haydn: B-dúr szimfónia, No. 16
Szokolay Sándor: Hegedűverseny, op. 13
Csajkovszij: C-dúr vonósszerenád, op. 48
Kastélykoncertek Eszterháza 2010
