„Érzem, hogy még útkeresésben vagyok” – Ertl Balázzsal beszélgettünk

Titkon mindenki erre vágyik a táncművészetisek közül, mert ez a legkomolyabb elismerés, amit ott kaphatsz. A tied lett, mégsem szaladt el veled a ló.

Az alázat nagyon fontos számomra, mert úgy érzem, ez segít fejlődni. Van bennem egy szint, aminek szeretnék megfelelni, és ezt alázat nélkül nem lehet elérni. Megtisztelő, hogy én kaptam ezt a díjat – mások ugyanúgy megérdemelték volna az osztályomból –, ahogy a figyelem is az, és hogy én szerepelhettem a Táncművészet magazin címlapján. Három órán át egy fotóstúdióban dolgoztunk Lakijanival (Lakatos János táncművész, fotóművész, az MTE tanára – a szerk.), eddig ilyet csak filmekben láttam. Érdekes és zavarba ejtő élmény volt. Gyakran zavarba jövök, ha új élménnyel találkozom. Sokan gratuláltak, ami nagyon jólesik. Iszonyatosan szerencsésnek érzem magam, hogy azt csinálom, amit szeretek, és máris olyan visszajelzést kapok, hogy úgy tűnik, jó úton haladok, van jövőm a pályán. Ez erősít és motivál. Egy ilyen díjnak ugyanis meg is kell felelni.

Mi a te szinted?

Szeretnék minél jobb lenni, a néptáncok minél nagyobb ismeretére szert tenni, az archív anyagokat minél magasabb szinten a magamévá tenni. Ez persze szinte lehetetlen. Elképesztő gazdag kultúrával, tánckinccsel rendelkezünk mi, magyarok. Egy élet kevés hozzá, hogy például a kalotaszegi táncokat A-tól Z-ig megtanulja az ember, és azt mondhassa, hogy mindet tudja. Sosem merem kimondani, hogy  mondjuk a szatmári a lábamban van, azt szoktam mondani: tanultam már ilyen táncot. Szerencsére sok tájegység rendkívül gazdag gyűjtéssel rendelkezik. Van egy ilyen fajta értékrendem. A másik, hogy arra törekszem, jó ember legyek. Érzem, hogy még útkeresésben vagyok, fiatal vagyok, rengeteg hatás ér, ami formálja a személyiségemet.

Mit hozol otthonról, néptáncos édesapádtól és pszichológus édesanyádtól?

Egy bátyám és egy húgom van, és csak első ágon 16 unokatestvérem, szóval nagy a családunk. A nagyszüleim nagyon vallásosak, a neveltetésem alapot, értékrendet alakított ki bennem. Anyukámnak nagyon sokat köszönhetek. Az elején nehezen megérthető gyerek voltam, nem volt sikerélményem a tanulmányaimban, mindig a mozgásban találtam meg önmagam. Amikor a táncművészetire felvettek és sikereim lettek, ez kihatott az egész életemre. A tanulmányi eredményeim is rögtön javultak, pozitívabb lettem.

Édesapádnak, Ertl Péter táncművésznek volt szerepe abban, hogy te is néptáncos lettél?

Apa azt szokta mondani, szerencsére kívülről anyára ütöttem. Minden más, ami belül van, az teljesen ő. Volt alkalom, amikor egy osztálytársam vele táncolt egy táncházban, és azt mondta, hogy teljesen olyan érzése volt, mintha én lettem volna. Jólesik, mert a szüleim számomra példaértékűek. Talán nem csinálok valamit rosszul, ha rájuk hasonlítok. Én kértem egyébként, hogy táncolhassak. A szüleim látták, hogy van lehetőség bennem, de nem erőltették. Amikor apa a gyerektáncházakban tanított, gyakran magával vitt. Azt láttam, mindenki vidám, amikor táncol, és én is szeretettem volna ilyen vidám lenni. Azt is láttam, hogy a családban is mindenkinek bejön a néptánc, gondoltam, nekem miért ne jönne be. Egy amatőr csoportba kezdtem járni, ahol a néptánctanárnőm, Bettenbuk Kriszta felvetette, hogy meg kéne próbálnom felvételizni a táncművészetire. Amikor ezt otthon előadtam, apa két métert csúszott lefelé a széken…

Akkor még csak azt láttam, milyen jó, ha felmegyünk a színpadra és táncolunk, azt még nem, hogy ezt egy gyakran monoton és fárasztó, komoly munka előzi meg, még ha az nagyon szerethető is, és végül megkoronázza az előadás élménye. Sokat beszélgettünk, voltak hullámvölgyeim, hogy talán mégsem ez lesz az én utam. Azután egy nyári tánctábor során végleg megerősödött bennem a döntésem. Apa azt mondta, rendben, de szeretné látni, hogy komoly az elhatározásom, és teszek valamit a dolog érdekében. Arra gondolt, nyújtanom kéne a felvételi előtt, mivel a hajlékonyság gyenge pontom. Egy hónapon át a szobámban a falnál gyötörtem magam, a fekete lábnyomom a mai napig ott van. A hó végén bejött, és azt mondta, hogy na, ebben van munka, látja, hogy komolyan veszem.

Elsőre felvettek?

Szerencsére igen. Az eleje nehéz volt, sok osztálytársam tapasztaltabb volt, több előadásban szerepelt már. Nekem ez hiányzott, de szép lassan felzárkóztam. Vártam, hogy apától visszajelzést kapjak. Félévente a vizsgáinkat követően szülői bemutatókat tartottak az iskolában. Arra vágytam, hogy mindenképp jól sikerüljenek, mert szerettem volna megmutatni a szüleimnek, mit tanultam. Anya mindig elfogultabb volt, de apánál négy év telt el, mire pozitív visszajelzést kaptam. Nem bántam, mert ő inkább szakmai szemmel nézett.

Most, gondolom, nagyon büszkék rád.

Igen. Pont együtt végeztünk a bátyámmal, ő a színművészetin, én pedig a Táncművészeti Egyetemen. Mindkettőnkre büszkék.

Mi vonz a néptáncban?

Az, hogy rengeteg minden van benne, amit még nem tudok, és szeretnék megtanulni. Minden tánc egy külön élmény, mindegyiknek megvan a maga bohósága, eleganciája. Meg hát imádom! Amikor már nem kell koncentrálni a tanulásra, hanem a tánc valódi élmény, és a pároddal együtt jól elkapjátok a ritmust, az csodálatos. Amikor két ember táncából egy lesz, elmondhatatlan érzés. Nehéz megfogalmazni, mindig keresik az emberek, hogy mi a tánc, mi ebben az öröm. Iszonyat jó érzés csinálni. Olyan energiát, felszabadultságot ad, hogy csak úgy repülünk.

Biztos gyakran esnek szerelembe a néptáncos párok, nem?

Nagyon jó emberi kapcsolatok jöhetnek létre a tánc révén,
mert más oldaláról ismered meg a másikat, de persze gyakran előfordul, hogy
szerelem is születik.  A szüleim is
egy  táncházban ismerkedtek meg, és a mai
napig egy amatőr senior csoportban táncolnak együtt. Szóval minket is a
testvéreimmel a tánc szeretete alkotott.

Ez milyen szép! És mit viszel magaddal az egyetemről?

Sok mindent. Hitet, hogy megéri küzdeni. Megtanultuk a fegyelmet, ami ehhez a szakmához nélkülözhetetlen. Rengeteg tapasztalat előtt állok, amit még át kell élnem tojáshéjjal a fenekemen. Azt hittem, ha kijövök az iskolából, majd mindent tudok. Most kell rájönnöm: ahogy az ember egyre jobban kezd megtanulni valamit, megérti, hogy mennyi mindent nem tud még.  Mind az öt néptáncmesterem példaértékű számomra, amiket tőlük kaptam, soha nem fogom elfelejteni. Nagyon fog mindenki hiányozni, és rossz, hogy a járvány miatt elmaradt a koncertvizsgánk, ez így kicsit méltatlan befejezés.

Örülök, hogy sokan maradnak az osztályból Pesten a barátaim közül. Persze ilyenkor szétszéled a csapat, de most még mindenkinek érzem a közelségét. Az a szerencse, hogy ma már nincsenek távolságok, és az internet is segít, hogy gyakran beszélhessünk, láthassuk egymást. Azért a közös röhögések az öltözőben a srácokkal nagyon fognak hiányozni. Amikor diplomaosztó előtt Ónodi mesterünkkel elmentünk kirándulni és jöttünk hazafelé, elcsuklott a hangom, amikor arra gondoltam, hogy ez az utolsó ilyen alkalom volt, amit közösen éltünk meg. Nem volt még ilyen fontos szakasza az életemnek.

És most már dolgozó ember vagy. Milyen volt az első napod a Magyar Nemzeti Táncegyüttesben?

Szerencsém volt, mert az utolsó évünket heti egynapos szakmai gyakorlaton hivatásos együtteseknél töltöttük, és Zsuráfszky Zoltán Zs. Vincze Zsuzsannával hívott (a Magyar Nemzeti Táncegyüttes igazgatója és művészeti vezetője – a szerk.) , hogy menjek hozzájuk, mert szívesen dolgoznának velem. Mindig is nagyon tetszett, hogy ők az autentikus néptáncot tekintik alapnak, amely minden darabjukban megjelenik a mesedaraboktól az archaikus formában gyűjtött táncelőadásokig. Törekednek arra, hogy mindent az eredetileg előadott formában táncoljanak az együttesben. Zsura olyan szakmai utat tud maga mögött, hogy nagyon szívesen tanulok tőle. Minél többet szeretnék náluk táncolni, színpadon lenni.

Hogy töltöd a szabadidőd? Ha van egyáltalán.

Ez nálunk a táncműn egy ilyen „kereső” fogalom volt. A civil barátaim megértették, hogy nagyon kevés az időm rájuk, és az volt a jó, hogy ha félévente találkoztunk akár, akkor is ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Tudták, hogy az álmom az, hogy táncos legyek, és ezért mindent megteszek. A zenehallgatás minden időben fontos számomra, főleg, amikor utazom. Meghozza a kedvem, elindítja a napom. A zúzós rocktól az autentikus magyar népzenén át a klasszikus zenéig sok mindent hallgatok. Szeretek koncertekre, fesztiválokra, színházba járni, filmeket nézni és sportolni. Nálunk, néptáncosoknál a táncházak a buli helyszínei. Amikor lenyomunk egy szakmai napot, utána jön egy fellépés és a végén elmegyünk a táncházba beszélgetni, élő zenekarra mulatni. Szóval a szabadidőmben is táncolok.

Nyitókép: Kaszner Nikolett